Kirakó - PIAF PIAF

Két évtizede a Helsinki Városi Színház közönsége láthatta elsőként Juha Siltanen Piafját, de most Jorma Uotinen interpretációjában új arcát mutatja az egyébként sem csupán szokványosan életrajzi elemekből építkező történet. A lineáris vonalvezetés helyett a darab időkezelése teljesen felborul. Az énekesnő életéből felvillanó jelenetek csupán egy-egy korabeli hangulatot és/vagy egy-egy állapotot, Piaf pillanatnyi belső világát idézik meg. A színpadi műfajok közül leginkább a musicalek közé sorolható mű ismert dramaturgiai formával dolgozik: színház a színházban. A szereplők ezáltal kettős szerepet alakítanak, és ki-be lépdelnek a megformált karakterekből. Egyrészt a társulat színészeit jelenítik meg, mindennapos problémáikkal, másrészt pedig a Piaf-történet figuráit.

 

Az előadást laza cselekményháló tartja össze. De a koherenciát a rendező sok esetben szándékoltan tovább tördeli. Egymásba csúsznak a jelen (színházi társulat) és a történetbeli múlt (Piaf kora) képei. Mindehhez természetesen nem lehet korabeli díszletet tervezni. Könnyű vázú, a kort csak jelzésszerű vonalakkal mímelő székek adnak némi utalást a korabeli Párizsra, a háttérben a mai turisták kedvenc francia szuvenírje, a fekete-fehér párizsi képeslapok részleteinek felnagyított mása emelkedik a festett vásznakon. Az előadás színvilága egyébként nagyon meghatározó: a szürke, fekete-fehér mellett a szinte vörösbe hajló élénk rózsaszínnel dolgozik a rendező. Ebben felfedezhető fel leginkább a Dahan-film hatása. Lényeges díszletelem a két üveg forgóajtó, ami több dolognak is jelképévé válik: a koncepció mentén értelmezve a két idősíkon való átjárást jelentheti, de más megközelítésben Piaf csillogóvá vált, mégis spirálként, örvényként kavargó tragikus (vagy annak megélt) életének szimbóluma. Hasonlóan fontos helyszín a boksz-ring, amely az Edith Piaf életében oly meghatározó tragikusan véget ért szerelemhez, Marcel Cerdanhoz kapcsolódik.

 

Az előadás legfőbb erénye a látványos nagyjelenetek megvalósulása, ahol szerencsésen találkoznak azok a különféle színházi elemek, melyek a Jorma Uotinen és Ladányi Andrea által elképzelt darabvilág színei, és a teljes játékidőben csak egyesével bukkannak fel és veszik át a vezető szerepet, viszik tovább a játékot. Van, ahol a látvány vagy a zene önmagában elég ehhez, másutt a színészi játék erősödik fel, vagy egy szépen kidolgozott koreográfia nyer teret magának. A nagyjelenetekben mindezek sűrítetten jelenek meg: valahol itt érnek össze legtisztábban a műfajok.
Az előadás finoman aktualizál. Piaf fájdalma mindenki által megélhető fájdalom; akár a darabban szereplő másik színésznő tragédiája, aki éveken át készült a szerepre, (hogy eljátszhassa Edit Piafot), mégis kolléganőjére bízták a megformálást.

 

A játékok közül kiemelkedik Spolarics Andrea alakítása. Nem csak hiteles a prózája, az utolsó előtti jelenetben hallott dala énekesi kvalitásairól is lmeggyőzött. A Piafot játszó Varjú Olga komoly előtanulmányokat folytathatott Piaf-ügyben, megidézi a legendát. Ladányi a "Vak nő"-t alakítja, a tőle elvárt módon szuggesztíven és pontosan; helye azonban nem teljesen tisztázott minden jelenetben - allegorikus figura, leginkább a mozaikos cselekmény lírai összefogása a szerepe. 

A második felvonás Mi vagyunk a lányok című dalát érzem az előadás egyik tetőpontjának. A prostituáltak dalát transzvesztitának öltözött férfikar énekli. Ezzel megidézik a francia szabadosságot, és amellett, hogy nehéz őket elképzelnem ebben a szerepben, és leginkább női ruhába öltözött férfiakat látok, úgy érzem, az erősebbik nem képviselői igen empatikusan vállalják át a női prostituáltak kiszolgáltatott, megalázó helyzetét. A Milord azonban csalódást okoz; elmarad a nagy volumenű koreográfia. Talán éppen az ellenpontozás a rendező szándéka; hogy az ismert dallam mögött értelmet is találjunk, de a dal ezáltal sajnos veszít erejéből.

Mindezzel együtt a finn rendező által jegyzett Piaf Piaf lényeges dolgot valósít meg: kortárs színházi elemekkel készít élvezetes musicalt.