Kire is van valójában szüksége Erkel Zeneakadémiájának?

Hetek óta csendes, önmérséklő távolságtartással, az intézmény iránti féltő aggodalommal, ugyanakkor a minden valós érdeket szem előtt tartó végső döntésbe vetett hittel teli reménykedéssel figyelem, figyeljük szépapám Zeneakadémiájának utódlási fejleményeit.

Igen, Erkel Ferencről beszélek, aki nélkül aligha jött volna létre közel másfél évszázada Liszt Zeneakadémiája.

Hogy rögtön elejét vegyük az esetleg megosztó, netán irigységet sejtő-sejtető feltételezéseknek: Erkel életműve – melynek a számos közül az egyik, ha ugyan nem a legstabilabb tartóoszlopa a Pesti Zeneakadémia megalapítása – nem szorul semmiféle támasztékra. Talán csak a tényekről érdemes kicsit lehántani a sok évtizedes rárakódást:

- hogy a kivételesen tehetséges – Liszt által is becsben és nagyra tartott zongoraművész-karmester – 1835-től kezdve közel hat évtizeden keresztül Pesten élve és maradva fejtette ki a jelen- és a kései utókor zenei életét egyaránt meghatározó tevékenységét;

- hogy alig fél évtizeden belül megteremtette, idővel minőségében is nemzetközi rangra emelte a magyar nemzeti operát, operajátszást, szűk ötven évvel később pedig első igazgatóként magát az Operaházat is;

- hogy a magyar szimfonikus zenei élet indításaként 170 esztendeje létrehozta, számos mű magyarországi bemutatásával hosszú éveken át irányította a legrégebbi, ma is működő hivatásos szimfonikus zenekarunkat, a Filharmóniai Társaságot;

- hogy meghatározó és megkerülhetetlen szereplője lett a 19. századi magyar zenei élet igényeit beteljesítő heroikus küzdelmeknek;

- hogy az általa életre hívott dalármozgalom alapozta meg Kodály és az őt követő nemzedékek napjainkra világszintre emelt magyar kórustevékenységét.

S akkor a sportág nagymestereként sakk-köröket szervező tevékenységéről nem is ejtettünk szót.

Értem én, tudom is persze, hogy igazi sztár már akkor is az volt, aki külföldről érkezett haza, s hogy mintaként – ugyanezért – napjainkban szinte mindenki Lisztet emlegeti, mint akinek a mására most szüksége lenne a Zeneakadémiának. Liszt neve, européer művészi tevékenysége ma kétségkívül jól csengő nemzetközi brand, eladható. Elsősorban nemzetközi relációban. Viszont a Zeneakadémia Magyarország fővárosa szívében található, akár az egykori Hal térre, akár a Vörösmarty vagy a későbbi Király utcára gondolunk.

Erkel annak idején ugyan nem kapott díszkardot, és nem fogták ki a kocsijából a lovakat sem, ellenben mégiscsak ő volt a (Tallián Tibor zenetudós által) rendkívül találóan elnevezett „kibírás zsenije”, aki nagyrészt Ábrányival együtt szervezte az első felsőfokú zenei tanintézmény ügyeit, vitte a hátán az összes adminisztrációt. Ő intézte a felsőbb hatóságokkal való állandó huzavonát, de közben a zongoraórák folyamatos megtartására is neki volt gondja.

Sokatmondóan jelképes, hogy Erkel nyitotta meg Liszt Ferenc zeneakadémiáját, brilliáns zongoraművész zeneszerzőnk távollétében. Liszt háromosztatú életét úgy rendezte be, hogy adventkor jött, Ferenc-napon, április 2-án távozott. A göröngyös utakat nagyrészt Erkel taposta ki, ugyanakkor a legtehetségesebb tanítványokat – például Thomán Istvánt, Dohnányi és Bartók majdani tanárát – mindig átadta Lisztnek. A zongoranövendékek így valójában mind Liszt–Erkel növendékek voltak.

Nem lehetséges, hogy közel 150 év elteltével mi igazából ismét Erkel Ferencet keressük? Persze, jöjjön-jöjjenek az intézmény rangját emelő, nemzetközi megbecsülésnek örvendő virtuózok is, azonban tőlük aligha remélhető, hogy egész évben itthon írnak majd mindenféle tanterveket, meg beadványokat...

A „cui prodest” (kinek az érdeke) helyett ezúttal sokkal inkább a címbéli kérdésre szeretnénk megnyugtató, előremutató választ kapni sokan, Erkel és Liszt Zeneakadémiájáért elkötelezettek.

Nyitóképen Somogyváry Ákos. Fotó: Incze László