Kis esti feminizmus - A TETOVÁLT LÁNY

Stieg Larsson régóta ? David Fincher adaptációja előtt is ? világhírű regénytrilógiájában nem az átlagosan jól kitalált, korrekt krimi-történet és nem is a (filmekben legalábbis) vázlatos társadalomrajz a legérdekesebb, hanem a könyv feminizmusa. Ahogy arra az első kötet eredeti címe (Férfiak, akik gyűlölik a nőket) is utal, történetének kulcsa a mindenféle formában megmutatkozó patriarchátusból ? nemi erőszak, erőszakos apa, hímsovinizmus ? kitörni, sőt azzal leszámolni vágyó és tudó nő alakja. A tetovált lány, Lisbeth Salander bántalmazó, asszonyverő apjának felgyújtása után intézetbe kerül, onnan egy szadista, erőszaktevő gyám gondnoksága alá, végül pedig egy nők ellen irányuló gyilkosságsorozat egyik nyomozója lesz, egy olyan férfi oldalán, aki egyedül nem boldogult a feladattal, így szüksége volt rá. Lisbeth karaktere így egyesíti a rape-and-revenge (?nemi erőszak és bosszú?) filmek nőalakjait a Miss Marple-féle női detektívekkel és egy, a krimikben újdonságot jelentő, a társadalmi szerepek bebetonozottságát megkérdőjelező, modern, erős nő képével.

A Fincher-féle film ? amely első ránézésre egy, az eredeti történetet hűen követő, erős, de nem uralkodó vizualitású, a regényhez kiemelkedően sokat hozzá nem adó, a közepesnél erősebb krimi ? megítélését is döntően befolyásolja Lisbeth karakterének értelmezése. Ezzel függ össze ugyanis a leggyakrabban hangoztatott vád: hogy ez A tetovált lány-verzió túlságosan hollywoodi és szirupos lenne. Lisbeth, a tetovált, telepiercingezett, felnyírt hajú, szociopata hacker azért érkezik egy isten háta mögötti svéd szigetre, hogy segítsen kideríteni, ki ölte meg negyven éve, rejtélyes körülmények között egy népes, nácikkal és mizantrópokkal teli, gazdag család egyik tagját, egy tizenhat éves lányt. A Lisbethet játszó Rooney Mara és Fincher szerint az ő kívülállása nem szabadon választott életpálya, hanem a túl sokszor túl nagy csalódást okozó külvilággal szembeni védekezési mód: ez a Lisbeth egy könnyen sebezhető mimóza, aki támadással védekezik, aki nem akarja kimutatni az érzéseit, és aki azért néz ki olyan különlegesen, hogy elterelje a külvilág figyelmét a kinézetének ellentmondó, törékeny bensőjéről. Így tehát Rooney Mara Lisbethje nem veti el a társadalomba való ?normális? beilleszkedés lehetőségét, csak tudja, hogy az ő hátterével, problémáival és elnyomásaival erre nincs lehetősége ? és amikor mégis esély nyílik erre egy ?átlagos? férfi képében, már majdnem elhiszi, hogy neki is része lehet a normális, hétköznapi életből. Mindennek a kifejtéséhez viszont szükséges, hogy a lány és az oknyomozó újságírást gyilkossági nyomozásért félretevő Mikael (Daniel Craig) között komolyabb kapcsolat alakuljon ki ? amelyet mindezt nem tekintve valóban lehetne akár sziruposnak vagy túl hollywoodiasnak is nevezni.

A már úgyis ismert történet mellett ez adja a film egyéniségét, az eddig ismeretlen Rooney Mara pedig van olyan jó színész, hogy mindezt hiba nélkül meg is jelenítse és egyértelművé tegye. Partnere, Daniel Craig már nem szolgál hasonló meglepetéssel: kissé kevés érzelmet vagy átélést mutató játéka olyankor jó igazán, amikor ? sarokba szorítottság vagy ismeretlen érzelmek miatt ? tanácstalan. Megbízhatóan jól teljesítenek a neves mellékszereplők is ? mint Stellan Skarsg?rd vagy Christopher Plummer ?, a Youtube-on külön karriert befutó, zseniális felvezető klip tényleg zseniális, poénok ritkán bukkannak fel, de olyankor nagyon jók, és persze szépek a képek is. Egyszóval Fincher szinte teljesen kihozta a sztoriból, amit lehetett, csak a várva-várt, a filmtől független kampányt is kapó Trent Reznor ? Atticus Ross-féle filmzene gyenge és jellegtelen. (Pedig még az egyik hacker szereplő is Nine Inch Nailses ? Trent Reznor zenekara ? pólót visel, hiába.)

A film legnagyobb meglepetésében csak a magyaroknak lehet részük: hosszú idő óta ez az első film, amelynek nemhogy nem csapnivaló, de kifejezetten jó a szinkronja. Bánfalvi Eszter (Lisbeth) és Epres Attila (Mikael) ? szakítva a jó magyar szokással ? nem butítja le vállalhatatlanra a karakterek magyar változatát, sőt, nem is csak felmondják a soha nem értelmezett szöveget a két színházi próba közti ebédszünetben, hanem valóban eljátsszák a szerepeket. Persze ez kéne, hogy legyen a minimum ? de mivel nem az, kalapot lehet emelni előttük.