Kis magyar családregény

Nehéz, nagyon nehéz spoilerek nélkül beszélni az Égerről, végül ugyanis minden önmaga által felállított, alapvetőnek tekintett tényt felülír – még a színészek és az általuk játszott karakterek viszonyát is. Viszont amennyire körülményes, legalább annyira fontos a feladat; ez a film ugyanis megérdemli, hogy minden nézőjéből kiváltsa a cselekmény és a megvalósítás átgondolt összjátékába kódolt hatást. A szűk kétórás mozi a felszínen alkalmazott eszközeivel a cselekmény első percétől az utolsóig kész, befejezett történet illúzióját kelti, de a benne megjelenített egyedi emberi életek mind ez ellen a látszat ellen hatnak. Nincs lezárt történet valamiféle tanulság, annak híján legalább levonható következtetés, visszatekintő megértés nélkül, ezek azonban mind hiányoznak az alkotásból. A néző csonka mesét kap, mintha minden egész eltörött volna.

Nemcsak a tanulság hiánya teszi a töredékességet a mozi egyik legfontosabb tapasztalatává, de a komplex elbeszélői szerkezet is, mely majdnem egy órán át tart teljes homályban minket. A film három olyan jelenettel indul, melyek között elsőre nem lehet összefüggést teremteni – ez a megoldás felajánl egy lehetséges befogadói kódot, miszerint ezen kapcsolódási pontokat ne is keressük rögtön, inkább próbáljunk meg a szülei múltját megérteni kívánó Verával (Szilágyi Csenge) együtt haladni. Károly és Zsolt, a két iskolai barát újbóli találkozásából kibomló konfliktust, majd vérontást különböző szereplői elbeszélések tárják fel részlegesen, minden esetben egy-egy személyes nézőpontot megmutatva. Ennek első példája Kálid Artúr majd félórás monológja. (Mind színészi, mind operatőri és forgatókönyvírói munka szempontjából bravúros, hogy a végig egy arcra fókuszáló jelenet statikussága ellenére izgalmas tud lenni; a vizuális monotonitást a szereplő által elmondottakkal összhangban lévő, nyugtalanító ugróvágások számolják fel, melyek több későbbi jelenetben is szerephez jutnak.) A csavar ott következik, amikor újra és újra kiderül, hogy senki nem az, akinek látszik. A legtöbben nem a saját történetüket mesélik, holott a mozi egésze nem más, mint a múlt történetek elmondásán keresztüli megragadása.

Bizonytalan a mesélők kiléte, ahogy az is, igazat beszélnek-e. Már ha van igazság – minél több nézőpontot hallgat meg a néző, annál egyértelműbbé válik, hogy a cselekmény világában (mely kísértetiesen hasonlít a való életre) csak egy bizonyosság van: hogy nincs egy, a többit felülíró igazság. Minden hős a saját morális törvényei alapján, az adott nézőpontból teljesen indokolhatóan cselekszik. A múlt különböző interpretációi azonban ellentmondanak egymásnak, de ez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy mindenki más környezetből jön. Ami közös bennük, hogy mind deviánsak, mert sérültek – Kovács Tamás karaktere ennek okát a szülői nemzedékben, pontosabban a torz vagy hiányzó apa-gyerek kapcsolatokban jelöli meg; a generációk továbbörökítik a hibás, beteges mintákat.

Nincs tanulság, nincs rögzített – sem morális, sem elbeszélői – perspektíva. A múlt darabjainak összeillesztését tovább nehezíti, hogy azok többnyire közvetetten, csak rögzítőeszközök segítségével hozzáférhetők. Vera édesanyja, Kata (Péterfy Bori) egy hangfelvételre és egy térfigyelő kamerára hagyatkozhat csupán, melyek elidegenítik a látható-hallható információkat. A médiumokon átszűrt tartalmakat a szereplők hiányosan kapják meg: a hangfelvétel kiiktatja a látványt, a kamera szemcsés és távoli képei pedig épp a hangot. A néző kicsit könnyebb helyzetben van, neki ugyanis flashbackek is rendelkezésére állnak, melyek megelevenítik a múlt lenyomatait, hús-vér emberek történeteivé alakítják a hézagos felvételeket. A néző így végül átfogóbb képet kap, mint Vera vagy Kata, nem szabad azonban azt hinnie, hogy ennek köze van a teljes „igazsághoz”.

Teljesség nincs ebben a filmben, bárhogy is próbálja a felszínen ezt a látszatot kelteni. A cselekmény képi világába épített fejezetcímek a kerek egész illúzióját hordozzák, de az önmagukban is csonka egyéni történetek alkotta elbeszélés mozaikos marad. És ez így van jól. A hiátus szervezőerejét tulajdonképpen már a bevezető hindu tanmese leleplezi, melyben a vak bölcsek sosem tudhatják meg, pontosan milyen is egy elefánt. Az Éger legalább annyira lezáratlan, mint a nagy magyar családregény, amit Zsolti ír, és amit Endre bá (Zsótér Sándor) egy bulgakovi fordulattal eléget. „Rendesen be sincs fejezve” – mondja. De hogy is lehetne, mikor azok életéből is legfeljebb egy kis, darabos, már-már rekonstruálhatatlan történet állna össze, akikről szól.

A láncolatnak, amit Nagy Borús Levente filmje bemutat, nincs vége, nincs tanulsága, de valójában egy fő, uralkodó változata sem. A mesékbe oltott szövegvariánsokban élő emberéleteknek, találkozásoknak és erőszakos elválásoknak csak a lenyomatait ismerhetjük meg. A szinte elkerülhetetlen tragédia mögött pedig felesleges mélyebb összefüggéseket keresni. Nincs bűnbak, nincs hibás.. Ártatlanul szenvedő áldozat azonban van, nem is egy.

Az Éger jól átgondolt, idegtépő és hatásos krimi. Képes arra, hogy úgy mutasson be hideglelősen kegyetlen bűncselekményeket, hogy expliciten nem ábrázolja azokat. Pont ezzel a megoldással haladja meg a zsánert, és von be értelmezési körébe egyetemes emberi témákat. Szokatlan, kifordított, ugyanakkor érvényes képletet ad a barátság mechanizmusáról, mesél az igazság szubjektív és képlékeny jellegéről (ennyiben megidézi Kuroszava hagyományteremtő filmjét, A vihar kapujábant), mindeközben önmagára is reflektál a történetmesélés lehetőségeinek témává emelésével. Már maga a koncepció rendkívül frappáns, a színészek – akiknek jutalomjáték az alkotás – pedig csak tovább emelik a színvonalat. Nagy Borús Levente mozija ígéretes pálya és tovább izgalmas filmek reményével kecsegtet.

Fotók: Varga Sándor / Vertigo Média