A Pesti Színházban bemutatott A kő című darabban az általad játszott Heidrun számára különösen fontos tárgy egy kő, amit még a meneküléskor is magával akar cipelni. Számodra van olyan tárgy, amihez nagyon ragaszkodsz?

Amikor három évvel ezelőtt egyik albérletből átköltöztem egy másikba, annyi mindent kellett kidobnom, hogy kénytelen voltam ezt elengedni. Egy költözés kellett hozzá, hogy rájöjjek: felesleges tárgyakhoz ragaszkodnom, hiszen minden fontos emléket magamban őrzök. Egy évvel ezelőtt 3600 fotó volt a telefonomban, de egyszer csak jött egy komoly magánéleti válság, és kitöröltem mindet. Untam azt is, hogy beszélgetések közben egyre csak görgetem, hogy mindjárt megtalálom, amit meg akarok mutatni. Annyi idő ment el ezzel… Azóta inkább elmesélem. Szóval már nincs igazán fontos tárgy vagy akár fotó, amihez ragaszkodom. Talán egy több mint ötvenéves télikabát, amit még anyukám hordott 16 éves korában, és bár lassan szétfoszlik, viselem, amíg lehet.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

Ha fotókat nem is nézegetsz, azért szoktál nosztalgiázni?

Szoktam, pont azért, mert az emlékek hozzátesznek az emberhez. Az emlékeimből vagyok. A képek általában a vidám pillanatokat örökítik meg, az emlékeimben viszont a fájdalmasakat is ugyanott őrzöm, hiszen tanultam bennük.

Színészként pedig dolgozol velük.

Amikor „kicsi” voltam, próbálkoztam azzal, hogy egy színpadi szituációban felidéztem valamilyen konkrét élményt, de már rájöttem, hogy engem inkább csak kizökkent, ha a privát fájdalmaimat kapargatom. A hétköznapjaimban is nagyon szélsőségesen élem bele magam örömökbe, csalódásokba, kétségbeesésbe. Ha a színpadi karakteremmel történik valami, egy csettintésre el tudok jutni a végletekig, a próbafolyamat számomra inkább arról szól, hogy „beállítsam a potmétereket”.

Olvastam, hogy kamaszként gyakran érezted, hogy „sok vagy”.

A mai napig így van, csak már mederbe tudom terelni a színpadon és az életben is. Jó, nem mindig sikerül.

Csáth és démonai a Vígszínházban
Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

Nagyváradon születtél, de a gyermekkorod Magyarországon töltötted.

Egyéves voltam, mikor Kajdacsra költöztünk, de mivel a nagyszüleimhez akkor is gyakran jártunk át Nagyváradra, ma is két helyre járok haza. A Kabaréban mondja Sally, hogy „nekem soha nem volt igazi otthonom”, és mostanában engem is foglalkoztat ez a kérdés. Szokták mondani, hogy ahol a család, ott az otthon, eszerint nekem három otthonom is van: Nagyváradon, Kajdacson és Budapesten, de valahogy egyik sem az igazi. Nekem valójában a színház az otthonom, a Vígszínház jelenti számomra a biztos bázist már hat éve.

Amikor kamaszként csatlakoztál az édesapád vezette színjátszó körhöz, már akkor otthonos közeg volt számodra a színház?

Igen, a színházban a helyükre kerültek a dolgok. Bár inkább az Összpróba Alapítvány színésztábora volt igazán meghatározó. Pogány Judit volt a kurzusvezetőnk, és akkor éreztem: ez az a hely, ahol igazán Csenge tudok lenni.

Végzősként debütáltál a Nemzeti Színházban A tanítónő címszerepében, majd a Centrál Színház és a Vígszínház társulatához szerződtél. Miközben végig úgy éreztem: jól állna neked a kísérletező, alternatív vonal.

Engem mindig érdekelt a kísérletezés, amikor a Centrálban voltam, akkor hiányzott a legjobban. Akkoriban csináltuk Fehér Balázs Benővel a Tajtékos napokat a Színmű padlásán. Az kielégítette az ilyen típusú vágyaimat. Amikor a Vígszínházhoz kerültem, annyiféle feladatot kaptam, hogy úgy éreztem: nem szenvedek hiányt semmiben, minden pillanat inspiráló színészileg.

Kabaré
Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

Elsősorban a közösségtől otthonos számodra a Vígszínház?

Óriási a társulat, és a hat év alatt is nagy volt a fluktuáció, de van egy mag, akik sokat jelentenek nekem. Nem tudok szabadúszóként dolgozni, mert ha nem ismernek engem, nem bíznak bennem kellőképpen, olyan, mintha betontömbökhöz lennének láncolva a lábaim. Itt biztonságban érzem magam, inspirál, hogy ennyien vagyunk, és három játszóhelyen, néha több mint ezer ember előtt játszunk. Mindig jön új feladat, állandóan topon kell lenni.

Bátran, felszabadultan próbálsz?

Nagyon, már az elejétől. A színpadon semmi kérdés nincs bennem. Nem aggódom amiatt, hogy valamit rosszul mondok vagy esetleg megszégyenülök az ügyetlenségem miatt. A próbák alatt nem lehet hibázni. Az ösztöneimre bízom magam, és azok általában jó útra visznek.

A pályád elején zömében visszafogott lányokat, nőket játszottál.

Aztán a rendezők felfedezték bennem az erőt, és elkezdtek más típusú szerepeket rám osztani. A nagyszínpad hihetetlen energiát kíván, ám a Liliom Julikája ráébresztett, hogy meg kell tanulnom a nagyszínpadon is finomnak, visszafogottnak lenni, és bízni a gondolataim és a lelkem erejében.

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

A Kabaré Sally Bowles-a viszont nem ilyen típusú karakter.

Nem. A tízperces öröm után, hogy én fogom játszani Sallyt, el is indult a mélyrepülésem, mert nagyon kemény feladat. Mostanában különös női sorsok találnak meg. Múltkor azt beszéltük az egyik kollégámmal, hogy egy hét alatt a színpadon volt hat abortuszom. Egy előadásunk volt A Pentheszileia Programból a Házi Színpadon és egy a Kabaréból. Harmincegy évesen nőként már nem esik jól ilyen mondatokat megfogalmazni. Sally Bowles színház iránti feltétlen rajongása annyira rólam szól, hogy teljesen őszintén tudok vele menni. Fájdalmasan vágyik arra, hogy családja legyen, de közben nem tudja elengedni a színházat. Annyi színésznőt látok magam körül, akiknek a kettő együtt nem sikerült. Hál’ istennek, hogy látok ellenpéldát is. Jó színésznőnek és jó anyának lenni – ez az életcélom. Sally szerepe az engem a privát életemben is foglalkoztató kérdéseket kapargatja, és ez ráül a vállamra, a lelkemre. Most arra koncentrálok, hogy a színpadon nyomjam, ami a csövön kifér, de a zuhanyzással letegyem.

Az előadás azt a kérdést is felveti, hogy az ember kívül maradhat-e az őt körülvevő társadalmi közegen.

Sally a darab végén ki is mondja, hogy ő önző. Nem érdekli, hogy nácik ülnek esténként a kabaréban, ő híres színésznő, énekesnő szeretne lenni. Ezért mindenre hajlandó.

Te a privát életedből ki tudod zárni a külső történéseket?

Hála istennek, igen. Tudatosan törekszem is rá. Ritkán olvasok híreket, mert azok többnyire elkeserítenek, bár néha csak kacagok rajtuk.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

A bemutató előtt nagyon kimerült voltál, sokat játszol, ilyenkor mi visz előre?

A kollégák. A rendezők is inspirálnak, de a színészekben azért benne van, hogy „jó, oké, úgyis mi állunk itt”. Elég, ha bele tudok nézni egy szempárba a színpadon, ennél inspirálóbb dolog nem is kell. Azt is szeretem, ha olyan mélyen ismerjük egymást, hogy magától értetődően dolgozunk együtt. Ez szárnyakat ad.

Mennyire építed tudatosan a pályád?

Egyelőre a színházban azt játszom, ami megtalál. De a filmes feladatokkal kapcsolatban hoztam egy döntést: nem akarok filmben szerepelni csak azért, hogy a vászonra kerüljek. Ha jó forgatókönyvön, tehetséges kollégákkal dolgozhatok, az érdekel. Amihez nincs közöm, azt viszont sok pénzért sem tudom megcsinálni. Tartok is attól, hogy annyiszor mondtam nemet, hogy kiírtam magam a filmezésből. De nem bánom, mert a színházban olyan jó feladatok találnak meg, hogy kár volna alább adni.

Nyitókép: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu