Már az első világháború alatt megkezdődött a folyamat: az új, feltörekvő művészeti ág, a film méltó helyszíneket „követelt”. A befektetők számára is egyre inkább világossá vált, hogy érdemes mozikat építtetni, létrehozni vagy működtetni akár – eredendően – más céllal készült épületekben. Az sem váratott magára túl sokáig, hogy kifejezetten a filmek vetítésének helyet adó, színházépületekre emlékeztető palotákat húzzanak fel.
Ekkoriban jelentős ellentét állt fenn a színházfenntartó kultúrkörök és a mozis szakma között, egyfajta „háborút” vívott a két térfél. A film már elindult az önálló művészeti ágak felé vezető úton, a színház pedig éppen válságos éveket élt szerte a világon. A világháború után közönség érdeklődése általánosan csökkent a színház iránt.
Színházak az összeomlás szélén
A művészi törekvéseken nevelődött, komoly és hatalmas színházak félig üres nézőtér előtt játszottak, összeomlásuk küszöbén álltak. Részben ezek az évek is hozzásegítették a mozit a népszerűséghez, a közönség filmhez való átpártolásához. A mozi technikájával is nehezen tudott versenybe szállni a színház. Az egyik nagy budapesti színház úgy igyekezett visszaszerezni közönségét, hogy nyáron cirkuszi sátrat bérelt, ahol a művészek varietébe illő előadásokkal szórakoztatták az embereket.
A kertmozik a spanyolnáthajárvány után jelentek meg
Az első kertmozik is megjelentek, a Városliget peremén 1920-ban nyílt például. A népszerűségét nem a nyári kánikula határozta meg: az 1918-as spanyolháthajárvány idején sok mozi ment tönkre, az emberek elővigyázatosságból ugyanis inkább otthon maradtak, ám ekkor egy élelmes mozitulajdonos előállt a szabadtéri vetítés ötletével, ahol a fertőzés esélye csökken. A mai Városligeti fasor és a Dózsa György sarkán nyitotta meg a kertmozit, mely 1800 személy befogadására vol alkalmas.
A némafilmek alatt tíztagú zenekar lépett fel. Természetesen sokak követték a példát, egyre több kertmozi nyílt, például a lebontott Nemzeti Színház telkén, az Astoriával szemben és a Margitszigeten működő atlétikai klub pályáján is. A kertmoziknak volt egy későbbi virágkora is a nagy mozifellendülés idején, a hatvanas években.
Filmpaloták
A filmes szakma célja azonban főleg a kőszínházak hangulatát igyekezett megteremteni. A Royal Szálló bálterme egy jogi csere folytán jutott a mozisok birtokába, de a Corvin palotája már egyenesen nekik épült fel. A tervező Bauer Emil volt. A homlokzatra egy Corvin Mátyást ábrázoló dombormű került, két oldalra pedig egy-egy jelenet az életéből. Az egyiken Mátyás a tudósok között, a másikon Bécs meghódítása. A reliefeket a kor egyik leghíresebb szobrásza, Róna József készítette. A ma is meglévő épület nagyon sok vihart élt meg, háborúk, forradalmak túlélője.
1922 novemberében egy ünnepi gálán nyitották meg az egykori Gschvindt-féle szeszgyár Üllői út és József körút sarkán működő üzemének üresen álló telkén a fényűző, gyönyörű filmpalotát. A megnyitón Ódry Árpád, a Nemzeti Színház művésze szavalta a Prológot Kosztolányitól, a mozi saját zenekara játszotta Berlioz Rákóczi indulóját. Mindezek ellenére a nyitófilm nem magyar, hanem amerikai volt.
Emelkedő lépcsősor, domborművek, Mátyás király címerállata, épületszobrok díszítették az épületet. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy 100 év múlva is mozi lesz itt, amelynek végül több megnyitója is volt. 1945-ben, aztán 1957-ben is újranyílt a Corvin, majd az 1997-es felújítás után is.
A Corvin sorsa példaértékűen jelzi, hogyan lett a mozizás vásári szórakozásból elegáns időtöltés.
Cikkünkhöz Kelecsényi László Mozizó Budapest című könyvét használtuk.
Nyitókép: a Corvin mozi 1967-ben. Forrás: Fortepan / Semmelweis Egyetem Levéltára
