Ha nem tudtam volna, hogy kinek a házába lépek, már az első szembeötlő kép láttán is biztos lettem volna benne: iparművészotthon ajtaja nyílt ki számomra, amelynek minden négyzetcentimétere tudatosságról, bájos játékosságról, művészi összhangról árulkodik, és nem utolsósorban egy három évtizedes alkotói életútról. Itt él és alkot Pócs Judit a férjével és két gyermekével. A vele töltött idő során megtapasztaltam, hogy magas szakmai tudása és nemzetközi elismertsége végtelen kedvességgel párosul.
Művész szülők gyermeke vagy: édesanyád, Horváth Mária kezdettől a Kecskeméti Rajzfilmstúdió egyik rendezője, édesapád pedig a híres grafikus, Pócs Péter. Hogyan ágyazott meg ez a közeg a te már igen korán megmutatkozó tehetséged kibontakozásának?
Úgy nőttem fel, hogy anyukám otthon és a rajzfilmstúdióban is szinte állandóan az átvilágítható, plexitetős rajzasztalánál ült. Ott sertepertéltem mellette akkor is, amikor a Magyar népmesék királyfiját rajzolta. Apukám többnyire a plakátjaival volt elfoglalva: sógyurmából szobrokat mintázott, amik aztán fotókon éltek tovább. Ez az alkotói közeg vett körül és adta a mindennapok alapját. A szüleim ennek ellenére nem toltak a művészetek irányba. Sőt azt szerették volna, ha nyelveket tanulok és sima gimibe megyek, nem pedig művészeti iskolába. Úgy gondolták, hogy ha igazán érdekel az alkotás, azzal később is tudok foglalkozni. A művészetek iránti fogékonyságom igen hamar megmutatkozott, ezért suli mellett mindvégig rajzszakkörre, kerámiázni jártam, és a tűzzománcozást is kipróbáltam. Már ekkor kiderült számomra, hogy nem annyira a grafika az én utam, hanem inkább a színek, a nagyobb ecsetvonások és a formák érdekelnek.
Mikor találkoztál az azóta a neveddel szinte egybeforrt anyaggal, a nemezzel, és mi tetszett meg benne?
Kisiskolásként, hét-tíz éves koromban nemezfoglalkozást hirdettek meg a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhelyben, amelyet anyukám barátnője, Váczi Mária tartott. Ez idő tájt a Nagy Mari–Vidák István házaspár is ott dolgozott, és átadták a múzeum munkatársainak a közép-ázsiai kutatóútjaikon szerzett tapasztalataikat. Akkoriban még szinte senki sem foglalkozott a nemezzel, és ők szerették volna újra behozni a köztudatba. Még ma is megvan az a kis fehér tarsoly a türkiz életfával, amelyet Mari segédletével akkor készítettem. Aztán felkerült a lakásunk egyik falára, és a nemez egy időre eltűnt az életemből.
Kerestem az utamat, többféle művészeti ágban kipróbáltam magam, de egyik mellett sem ragadtam le. Már gimis voltam, amikor ismét a kezembe akadt az a régi tarsoly. Ma is eleven bennem annak az emléke, ahogy megfogom, végigtapintom, és érzem, milyen kellemes puha. Akkor határoztam el, hogy foglalkozni szeretnék ezzel a technikával. Bementem ismét a Szórakaténuszba, ahol nem volt tanfolyam, de a kezembe nyomtak egy doboz gyapjút, hogy próbálkozzam kedvemre. Kisebb-nagyobb sikerrel így is tettem, de a szakszerű alapokat végül Szedlák József, Vidák István akkori jobbkeze tanította meg nekem. A nemeznek a puhasága, a formázhatósága és a textúrája, a színezhetősége fogott meg leginkább. Úgy puha, hogy közben erősre is gyúrható.
Ma már sokféle, többnyire gépesített technológia létezik, te azonban az ősi, hagyományos módon dolgozol. Miért?
Az idők folyamán kiforrottak különféle modern eljárások, a gépi nemezelés mellett például a száraz tűnemezelés is megjelent, de én a mai napig ragaszkodom a tradicionális, szappanos vizes, kézi nemezeléshez. A kezemmel, a fizikai erőmmel gyúrom. Nem szeretem túlkomplikálni a dolgokat: ennek is éppen az eszköztelenségét találom szépnek. Kipróbáltam a rezgőcsiszolós nemezelést is, de nálam nem vált be. Számomra fontos, hogy az alkotás meditatív tevékenység legyen.
A nemezelés nagyon macerás. Ez sosem zavart?
A csipkeverés például sokkal nehezebb és időigényesebb művelet, miként a szövés is. Azzal, hogy több ezer szálat felvetünk a szövőszékre, akár egy hetünk is elmehet, és az még csak az előkészület. A nemezelés ehhez képest gyors műfaj.
Az anyagválasztás gyakran tükrözi a művész személyiségét. Ez rád is igaz?
Környezettudatos embernek tartom magam, a nemez pedig újrahasznosított anyag. Az a jó benne, hogy az előállításával mindenki csak nyer: a birka megszabadul a terhétől, mi pedig ezerarcú, megújuló erőforráshoz jutunk. Nem szeretek kapkodni, a dolgokat, a gyerekeimet, az életünk ritmusát egyaránt igyekszem lassítani, és a lassú folyamat, amelynek során egy hónapon át dolgozom mondjuk egy szőnyegen, éppen ezt adja meg nekem.
A színeid elválaszthatatlanul hozzád tartoznak. Ez mindig így volt?
Az első húsz év nagyon színes volt, aztán ahogy egyre komolyabban foglalkoztam a gyapjúval, elkezdtem az egyszerűség felé haladni. Már magát a felületet is olyan gyönyörűnek láttam, hogy úgy éreztem, nem kell hozzá semmi más. Négy-öt évig csak monokrómban dolgoztam, és kizárólag szürkés-fehéres gyapjakat használtam alapul, mert el akartam kerülni, hogy a színek elvonják a figyelmet a textúráról és a formáról. A színek a Covid idején törtek be újra az életembe, amikor szinte sóvárogtam a színharmóniák után.
Hogyan tervezed meg az alkotásaidat?
Gyerekkorom óta minden apróságot: rügyet, termést, levelet kézbe veszek és megcsodálok a természetben. A gyönyörű, szöszös selyemkóró termése ihlette például a selyemkórószobraimat, amelyeket ausztrál merinógyapjúból és pliszírozott pongé és chiffon selymekből készítettem. De épületek vagy konyhai eszközök látványa is elindított már bennem alkotói folyamatokat.
Éveken át állt a műhelyem ablakában egy régi reszelő, és sokszor megcsodáltam, ahogyan a napfény átsüt rajta. Aztán a Gyaluim című sorozatom ihletője lett, amelynek darabjain éppen ezt a fényhatást igyekeztem visszaadni.
Nyitott szemmel járok-kelek a világban, és ha látok valami szépet, ami megfog, elkezdek vele foglalkozni. Az is megesik, hogy egy-egy forma akár évekre témát ad, amikor a különböző rétegeit kibontom.
Amikor harminc éve nemezelni kezdtél, még külföldön is úttörőnek számítottál, de az igazi védjegyed a nemezplasztikák és a nemez más anyagokkal való kombinálása lett.
Mindig szerettem kísérletezni, és elég hamar elkezdett érdekelni a nemez térbeli kibontásának lehetősége. Így születtek meg a szoborszerű alkotásaim, amelyeknek az a másik érdekességük, hogy az egyes térelemek varrás nélkül kapcsolódnak egymáshoz.
A másik fő kísérleti területem a nemez különféle idegen anyagokkal való eggyé gyúrása. Kifejlesztettem a flitteres, fémszálas textíliákkal való ötvözetét, ami teljesen átlényegíti az eredeti, matt anyagot: egyedülálló, fémes hatást kölcsönöz neki, de a gyapjú sajátosságai sem vesznek el. Szerettem volna a nemez matt felületét olyan anyaggal oldani, amely reflektál a fényre, azaz visszaveri.
A munkáim kis szériában készülnek, a sorozatgyártás nem nekem való. Ha valamit egyszer meg tudok csinálni, nem akarok belőle még egyet.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a kalap számodra csupán ürügy különböző organikus formák megfogalmazására. Ezt hogyan értetted?
A divat soha nem érdekelt, a kalapjaimat nem emberhez vagy a divat elvárásainak megfelelve alkotom meg. Engem a formák izgatnak, ezek a szoborszerű tárgyak ezért születnek meg. Ugyanakkor azzal, ha valaki a fejére teszi, a kalap egészen másfajta jelentést kap, és a viselője is átlényegül. És ez szerintem nagyon izgalmas.
Két gyermek anyukája vagy. Formálta-e az anyaság a művészi énedet?
Nagyon kiteljesedtem anyaként, számomra nem jelentett nehézséget pár évre letenni a nemezt és az alkotást. Az, hogy megszületett a kislányom és a kisfiam, az alkotást illetően nem okozott nagy változást bennem, csak a témáim módosultak, vonatkoztak az akkori életemre. Mivel sok időt töltöttem a konyhában, ezekben az években született a már említett reszelős és a kanalas kollekcióm.
Tanítottál Finnországban, Hollandiában, Dániában, Németországban, Svájcban, Olaszországban és Ausztráliában, és számos nemzetközi önálló kiállításod is volt. Hogyan lehet nemezes iparművészként külföldön is ekkora ismertségre szert tenni?
Soha senkinek nem írtam levelet, hogy szeretnék itt vagy ott tanítani, esetleg kiállítani. Az első önálló kiállításomat Finnországban rendezték. Megkérdeztem tőlük, hogyan találtak rám. Akkor tudtam meg, hogy a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület – amelynek tagja voltam – minden évben válogatásalbumot adott ki a fiatal, feltörekvő iparművészek munkáiból. Abban látták meg az alkotásaimat, aztán már „kézről kézre” adtak: Finnország hozta Észtországot, Dániát, Hollandiát és a többit. Ehhez sem a kitartó munka, sem a tehetség nem lett volna elegendő, szerencse is kellett hozzá.
Fontos volt számodra, hogy külföldön is megismerjenek?
Számomra az volt fontos, hogy a nemezelésből meg tudjak élni, és ezt a külföldi tanítások biztosítják a mai napig. Egy-egy tanfolyammal kereshetek annyit, hogy aztán itthon mondjuk egy hónapig csak az alkotásnak éljek. Ha egy művésznek az összes energiája elmegy arra, hogy megteremtse a kenyérrevalót, akkor kevés kapacitása marad az alkotásra és a megújulásra.
Ismeretterjesztő, oktató- és animációs filmeket is készítettetek. Az egyik, a Szelíd szálakon… a nemezelésről című film 2008-ban több más elismerés mellett a 39. Magyar Filmszemlén a tudományos-ismeretterjesztő kategória díját nyerte.
Talán erre vagyok a legbüszkébb az összes filmes elismerés közül. Legfőképp azért, mert ha leülök elé, most is élvezettel végig tudom nézni. De nagyon jó a visszhangja is: számos iskolában, felnőttképzésen, szimpóziumok előtt vetítik le, és azt mondják, hogy gyerekek és felnőttek egyaránt örömmel nézik. Még azok is, akiknek semmi közük a nemezhez. A filmet Rittgasser Istvánnal rendeztük, és a nemezelés népszerűsítése volt az alapvető célunk, hogy ezzel is segítsük a kortárs művészeti ágak közé emelkedését.
Európa számos országában jártál, ma már külföldön is élhetnél, mégis Kecskeméten maradtál. Miért?
Egyrészt mert itt van az anyukám, és nem szeretném magára hagyni. És mert számomra a magyar nyelv is nagyon fontos. Hiába beszélek több nyelven elfogadható szinten, a legfontosabb érzéseimet és gondolataimat csak az anyanyelvemen tudom igazán kifejezni. Kecskemétet is szeretem, de legfőképpen ezt a házat, ahol vagyunk, és a kertet, a mi kis oázisunkat. Amíg a gyerekek nem repülnek ki, ez jó bázis, ahol otthon érzik magukat. Aztán majd meglátjuk. Még az is lehet, hogy egyszer újra nyakamba veszem a világot.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
