A Raiffeisen Galéria egyik felét főleg magányos, hontalan Realisták uralják. Sorban állnak, mint mások a pénzükért, ők az életükért. A sor itt nem kaputól pultig tart, hanem négy lapon át, a papír egyik szélétől a másikig, ahogy a kinti világban az egyik utcától a másikig, az ország egyik végétől a túlsó végéig. A várakozókat, ezen a kiállításon két oldalról a lehetőségeik keretezik. Amikor nem sorban állnak, akkor Hősökként alusszák örök álmukat megcsonkított fák tetején, de lényük a természetben gyökerezik. Kicsit szomorú, hogy nem áll mellettük senki: se emberek, se városok, se vezetők, se állatok. Vannak viszont álmaik. Nem éppen derűs történetekkel, de hát az életért itt mindenkinek meg kell küzdeni. Míg a realisták úgy állnak sorban, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, addig az ő álmaikat ecsetből szabadult, szétáradó festékfoltok keretezik, amik a papír rostjaival küzdenek egészen a végsőkig. A realisták tudják, hogy itt csak egy kijárat van, az is belül, így hát szétgombolják mellkasukat, hogy megnézzék, mi van ott. Láthatjuk mi is: a matrjoska baba termékenységét idéző másik realista, aki szintén a saját mellkasába néz, és így tovább, a végtelenségig.
Úgy tűnik, a lélek ?szervi bajain? már a Szakemberek sem segíthetnek, pedig mindnyájan a földet nézik, alattuk és fölöttük pedig hol gyökeret, hol lombot eresztenek a saját kétségeik. Még egy egyszerű Eset maradt ezen a térfélen, amit végig kellene gondolni: egy padon fekvő, emberre emlékeztető, ?halottnak látszó csomagot? állnak körül a hivatal emberei. Az eset, mint tudjuk, nem egyedi, ezért inkább átnézünk a galéria másik felébe, hátha ott majd megússzuk szembesülés nélkül. De ott sem kényelmesebb Chilf Mária képei elé állni, habár itt már vannak túlélők is. Sivár tájban két figura tőből kivágott fát cipel; az eltulajdonított kopasz növénnyel úgy haladnak, hogy nincsenek kilátásaik. Ők a Berendezők. A kilátás reményében ipari alpinisták az eget tisztítják, miközben a Túlélőt, egy elérhetetlen játékmackót, alkalmi turisták hada veszi körül. Anya hosszú hasán gyerekek nőnek, Apa pedig, a kor és a rák előrehaladtával összement.
Ilyenek ezek a Próbaidős felnőttek, plüssállatokat ?viselnek?, és háttal állnak a nézőnek. Chilf Mária Vakfolt című kiállításán visszatérő szimbólum a fa gyökere, lombja, csupasz ágai, illetve a burjánzó természet. De visszatérő motívum az ember is, aki áll a rengetegben, de a fától nem látja az erdőt. Chilf, ahogy eddig, továbbra is az emberi lét fajsúlyos kérdéseit kutatja: a szándékos és véletlen gesztusokat, érzéseket, gondolatokat szembesíti egymással és velünk, nézőkkel. Záróképként egy maroknyi öltönyös alakot látunk, nevetségesen komoly embereket. Egy társadalom vakfoltját alkotják ők, a Nagyfiúk, akik éppen belenőnek anyukájuk cipőjébe. Nálunk így élnek a kisistenek.
