„Olyan vagyok, aki ösztönösen beletenyerel az asztalba” – Kiss Tibor Noé az A38-on

Kiss Tibor Noé prózája fejlődési ívet jár be – kezdi a beszélgetést Horváth László Imre. Míg első regényének, az Inkognitónak a vallomásos alanyi jelenlét adja a központi szervező elvét, az Aludnod kellene vizsgaprózaként működik, legfrissebb kötete, a Beláthatatlan táj pedig már mesterregénynek tekinthető. Kiss Tibor Noé hozzáteszi, hogy az előrefelé haladás, a korábbi önmagunk meghaladásának szándéka a részéről tudatos. „A fejlődés az ember maga” – mondja, majd hangsúlyozza, hogy az író is csak akkor tud hozzátenni az előzőkhöz, ha sokat gondolkodik, és van tapasztalata, átél bizonyos dolgokat.

Az író úgy látja, hogy az első két regényének megvoltak a maga korlátai, amiket meg kellett haladnia ahhoz, hogy eljusson a Beláthatatlan tájig.

Kundera meggyőződése, hogy az emberi lét új vonatkozásának felmutatása a modern regény egyik alapvető funkciója. Horváth László Imre szerint ez a megállapítás jól ráilleszthető az Inkognitóra is. „Az első köteteddel – már a tematika kapcsán is  – ismeretlen területre vitted az olvasót” – mondja a szerzőnek. Az első regény terra incognitája a fociimádó külvárosi srác személyiségében és testében megbújó idegen, a másik nem. De az Aludnod kellene és a Beláthatatlan táj is felmutatja az emberi lét új vonatkozásait. A második regény egykor volt, leépült majorsági telep romjai között játszódik, ahol néhány ember „ütközik egymásnak”. Személyiségük lassan felszívódik, mint egy vérömleny. A Beláthatatlan táj pedig négy karakter belső monológjából próbál összeállni, de a nagy egész, a konkrét valóság sosem lesz teljesen hozzáférhető.

„Te mindent tudsz a magányról” – állapítja meg Horváth, majd hozzáteszi, hogy Kiss Tibor Noénak tulajdonképpen mindhárom regénye az egyedüllétről, a magára maradottságról szól. Az Inkognitó a teljes kívüllét lírai lenyomata egy sajátos identitáson keresztül, az Aludnod kellene mozaikrészletekből összetapadó állapotregény, ami a peremen élő emberek magukba zárkózásának, elszigetelődésének, társadalomból való kiszakadásának folyamatát rögzíti. A Beláthatatlan táj pedig a másikhoz való odatalálás képtelenségét ábrázolja.

A három regény közös motívuma a filmszerű képekből építkezés.

Kiss Tibor Noé elmondja, hogy ez a francia új regény sajátossága is, ám ő a nouveau romant túlságosan elidegenedettnek érzi. „Az irodalomban sosem érdekelt az, amikor valaki egy nagy történetet hosszan levezetett és elmondott az elejétől a végéig. Jobban szeretem Kafkát és Móriczot. Vagy Carvert, akinek az izgalmát a szereplői közötti pszichológiai turbulencia adja.” Szerinte ezekben a szerzőkben közös, hogy bravúros nyelven írnak és lenyűgöző képeket használnak.

„Amikor írni kezdtem, akkor engem is jobban érdekelt az, hogy egy történetet képekben mondjak el.”

Kiss Tibor Noé sokáig újságíróként dolgozott. Híreket is gyakran fogalmazott, ami szerinte jó lecke volt arra, hogy megtanuljon tömöríteni. „Rühellem a szóismétlést és a cifrázást” – hangsúlyozza.

A Beláthatatlan táj bizonyos oldalainak az alján különálló, rövid mondatok szerepelnek, amelyek képaláírásokként működnek, és olykor külön narratívává állnak össze. A szerző elmondta, hogy ezek összefüggenek, és fejezetenként úgy állnak össze, mint a kameraképek. A kötet egyik szerkesztőjével, Szegő Jánossal sokáig gondolkodtak arról, hogy ezek a sorok miként működnének. Egy tömbben és az oldalak tetején sem töltötték be a funkciójukat, így viszont játékba hozzák az olvasót, és emelik a művészi struktúrát. 

Az új regényben a szerző négy karaktert mozgat párhuzamosan, és a különböző szálak csak az utolsó oldalakon fonódnak egybe.

Kiss Tibor Noé elmondta: mind a négy szereplőt magából kiindulva alkotta meg. Már az elején kialakult benne, hogy kell egy páros dinamika: két ember, akik véletlenszerűen találkoznak egymással. A könyv egy balesettel indít, amelynek a terve szintén korán megvolt már, de az 55 éves történelemtanár és a fiatal lány között szövődő szerelmi szál csak később formálódott meg.

„Évekig gondolkodtam ezen a történeten; hatalmas terjedelmű vázlatot is írtam hozzá, mielőtt nekiláttam megírni”

– meséli a szerző, majd hozzáteszi azt is, hogy ha nincsenek a szerkesztők, Szvoren Edina és Szegő János, akkor lehet, hogy végül gyenge könyv születik. Az első verzióban például még sok pszichológiai és dinamikai következetlenség volt, amiket csak kemény szerkesztői munkával lehetett megszüntetni.

A regény női karakterei nagyon finoman megmunkáltak, a kómában fekvő lány lírai monológjai pedig a költészet mezsgyéjére lépnek. A regény tele van szép pillanatokkal, a titkok fokozatosan és nagyon finoman tárulnak fel. Aprólékosan kimunkált műről van szó.

„Legalább ennyi előnyöm legyen ebből az egészből.

Ha azt vesszük, hogy mit tudsz kihozni az identitásodból, akkor talán nem véletlen, hogy ebbe az irányba indultam el. Azt hiszem, senkinek sem fogom tudni elmondani, hogy ki vagyok és mi vagyok. Én magam sem fogom tudni soha jól megérteni. (…) Az egész végtelen szomorúság és magány.” Az írás Kiss Tibor Noé számára tehát feloldozás is: művészetet formál az életéből.

„Olyan vagyok, aki ösztönösen beletenyerel az asztalba. Nem azért építem a szöveget, hogy végül fantasztikus építmény legyen.” 

Horváth László Imre szerint az Inkognitóban ugyanaz a vívódás, feszültség van jelen, mint Pilinszky költészetében.

A szerző kiszervezett valamit a Beláthatatlan tájból, ami most majd új regénnyé formálódik. „Azért is volt annyira nehéz ezt a regényt megírni, mert a fejemben közben már a következő íródott.”

A beszélgetés az A38 hajó YouTube-oldalán visszanézhető, a Beláthatatlan tájról írt ajánlónk itt olvasható.

Nyitókép forrása: kisstibornoe.hu, fotó: Tóth Zsófia