„Ottan van már egy hete, magyarázta, egyszerűen beszakadott az út egy kocsi alatt, azóta pedig kráter van a helyin. Nem tömték bé, csak el van kerítve. Pedig itten vannak az utászok. Maga szerint ez nem furcsa? Hát, vontam meg a vállam ismét. Magának lehet nem, mert nem tudja, amit az idevalósiak, jelentette ki, miközben én egy kaliforniai paprikát forgattam. Nem csak nézni kell azt, vett ő is egyet kézbe, hanem szagolni, a szára mellett, ott a legerősebb az illat, mondta, és élvezettel szippantott egyet, aztán a zacskómba nyomta, hogy azt mindenképp vegyem meg.

Szóval nem tudja maga, de a város alatt alagutak vannak. Egy egész alagútrendszer.”

(Részlet Borcsa Imola Móricz-ösztöndíjas szerző A kráter című novellájából)

Irodalom, kultúra, hagyományok – kulcsszavak, amelyekkel össze tudnám foglalni a tevékenységed. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a régmúltból átvett, szülőhelyedhez kapcsolódó hagyományok, az iskoláidban tanult történetek az éppen alkotó Gergővel?

Olyan szálakkal, amiket az én csapnivalóan rossz emlékezőtehetségem folyton gyengít, és amiket éppen az alkotással próbálok tartósabbá tenni. Gyakran azt írom meg, amit nem akarok elfelejteni. Történeteket, mint mondod, és történetekben rejlő emberi tartásmintákat is. És abban bízom, hogy ha én megőrzésre érdemesnek találom őket, akkor talán közérdekűek, példaértékűek is lehetnek. A vers mellett a próza és a tudományos írás is az eszközöm ebben a munkában.

Hogyan kapcsolódik ez a tanulmányaidhoz?

A dolgok, amikbe időt és energiát fektetek, természetszerűleg összefüggnek egymással. Tanulmányaimnak, irodalomtudományi érdeklődésemnek keresztmetszetét adja 2020-ban megjelent tanulmánykötetem, a Súlyos hagyomány. És ha valakit érdekel a költészetem természete, az, hogy miért nyúlok egyes témákhoz, vagy a lírai művek mögött milyen világlátás rejlik, hasznát veheti ennek a kötetnek. A versekben gyakran csak érzékeltetek olyan problémákat, tanulságokat, amiket egy tudományos cikkben bővebben ki tudok fejteni. A kárpátaljai identitásképzés szempontjából például fontos élmény az a trauma – Sztálin magyarok elleni bosszúja –, amit a közösség a negyvenes években élt át, és amit a málenkij robot műszóval neveznek meg. Leírhatatlan kegyetlenkedések kísérték, amikről sokan alig hallottak, alig tudnak. Nem csoda hát, hogy verseskötetem, a Fekete-Tisza is emléket állít az elhurcoltaknak, és több előadásban is vizsgáltam már a téma irodalmi aspektusait.

Eszerint a szálak végül összeérnek. A zene is segíti ezt a folyamatot?

Szerintem a zene feltétlenül jó közvetítő lehet a vers számára új közönségek felé, mert populáris művészeti ág, és remekül összehangolható egyes lírai művekkel. Saját verseimet ugyan még nem zenésítettem meg, de ez is a terveim között szerepel. Nagy vágyam, hogy a Fekete-Tisza darabjait vagy újabb munkáimat gitárral kísérve, zenés irodalmi esteken mutassam be.

Zenészként is ismerünk. Mit játszol szívesen?

Verseket, saját megzenésítéseimet és másokét. Ezen kívül éppen azt, amit kérnek tőlem. Egy az A38 Hajón szervezett fellépésen például Cseh Tamás emlékét idéztük meg más fellépőkkel együtt. Azóta is szívesen éneklem a dalait.

Kamaszként alkotott verseid is megjelentek Fekete-Tisza című kötetedben.

Igen, helyet kaptak a kötetben korábbi munkáim is, amiket a szerkesztőkkel együtt közlésre méltónak ítéltünk, mint például az Amit nyárnak hívtunk vagy a Kámfor című alkotások. Ugyan vannak témák, amiket fontosnak érzek megírni, de természetesen nem ez a fő szempont, hanem az esztétikum és az őszinteség. Mindkettő sajátja az előbb említetteknek, és bár jó néhány évvel ezelőtt születtek, olyan érzéseket, impressziókat írnak le, amikkel az olvasó könnyen azonosulni tud.

Milyen számodra az, ha valami közérdekű és példaértékű?

Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek más a fontos, más értékrendek szerint alakítja az életét. Nekem, talán azért is, mert kárpátaljai magyarként szemlélem a világot, a nemzeti értékek őrzése, magyarságunk megmaradása, a szülőföldhöz való ragaszkodás jelent olyan szellemi értéket, amiért érdemes fáradozni. Néhány generációval előttünk ez még nem szorult különösebb magyarázatra, ma viszont már fontosabb az egyéni boldogulás, mint a közösségi lét fenntartása. Az elvándorlás, hogy a családok vendégmunkásként letelepednek Nyugaton, nem új keletű probléma. Dédnagyanyám, Koczák Júlia például New Yorkban született 1906-ban. A család ennek ellenére hazatért Kincseshomokra, és itt vettek földet a tengerentúlon keresett pénzből. Én ezt a kitartást és ragaszkodást érzem példaértékűnek. Ez kötelez.

Hogyan építenéd be ezt az oktatásba? Szerinted mivel lehetne segíteni, hogy ismét a közösségi felelősségvállalás legyen domináns?

Öt évig dolgoztam középiskolában, saját bőrömön tapasztaltam meg a tanárok helyzetét, az irántuk tanúsított tisztelet teljes hiányát, ezért nem tartozom azok táborához, akik a közoktatásban látják a hibát. A családi háttérnek van nagy szerepe, és azt hiszem, a probléma törvényszerű. Állítólag egy G. Michael Hopf nevű amerikai bestsellerírótól való az idézet, miszerint „a virágkor gyenge embereket szül, a gyenge emberek nehéz időket hoznak”. Én egyetértek ezzel: a fogyasztói társadalom terméke, a komfortzónájából kimozdulni képtelen ember rendkívül önző, felrúgja a hagyományos értékeket, szembemegy a természet törvényeivel, és előbb vagy utóbb nagy veszedelmet hoz saját magára. De addig is ez a magatartásforma marad a trend.

Fekete-Tisza című első könyved 2019-ben jelent meg. 2021-ben hogyan tekintesz rá?

Továbbra sem tudom minden pátosz nélkül kezembe venni és fellapozni. Emiatt nem tudok kellően objektív lenni a megítélésében, de hónapok múltán azért már látom a gyenge pontjait is. Vannak újabb versek, amiket, ha most állítanám össze, beválogatnék. Ennek ellenére elégedett vagyok vele, továbbra is fontos lépésként tartom számon, az új költemények pedig egy következő kötetet készítenek elő. Nagyon büszke vagyok minden elismerésre – a díjaktól a recenziókig –, amit a Fekete-Tiszával érdemeltem ki.

A Fekete-Tiszát nem sokkal később a Pottó-panzió  követte.

Igen, ez egy tenyérnyi, füzetszerű kiadvány, amiben egy ütemhangsúlyos gyerekversem van, a Pottó-panzió. Egyszerű stílusgyakorlatnak indult; nem gondoltam arra, hogy gyermekirodalommal foglalkozzam. Ehhez képest azóta már egy újabb versem is született a szántó-vető Csiga Zsigáról, és egy komolyabb hangú, disztichonokban írt költemény a pirkadat mesebeli világáról. Az előbbi pályáztatásra vár, hogy a Pottó-panzióhoz hasonlóan kiadják, az utóbbi pedig a BárkaOnline Papírhajó rovatában lesz olvasható. Nem hittem volna, hogy a kislányom születése új lendületet adhat ennek az iránynak, mégis egyre otthonosabbnak érzem a magam számára a műfajt, és remélem, hogy a végeredmény ebben az esetben is egy szép kötet lehet.

Felolvasod a kislányodnak ezeket a verseket?

Természetesen felolvasom majd neki, de a kis Júlia még csak három és fél hónapos, ezért egyelőre inkább énekléssel tudom lekötni a figyelmét. Ha arra kerül a sor, igyekszem majd minél több műfajt és témát megismertetni vele. Még nem tudható, hogy mi lesz a kedvence.

Említetted, hogy prózát is írsz.

Jó, ha a szépíró mindenben kipróbálja magát. Kezdetben sokat foglalkoztam rövid prózák írásával, első publikációim is jórészt ilyenek voltak, ami, azt hiszem, Franz Kafka hatásának köszönhető. Lehetséges, hogy újra tollat ragadok még, ha lesz jó témám és kedvem egy-egy novella megírásához, de ma már belátom, hogy a költészet a fő műfajom, és minden más legföljebb mellékszál, rövid távú kalandozás lehet.

Van olyan téma, műfaj, amit nagyon távolinak tartasz, mégis szívesen kipróbálnád? Legyen az akár szépírás, zene, vagy tudományos is akár.

A regényírást szeretném kipróbálni. Most még nincs realitása, de talán később majd belevágok.

A könyveidben megjelenő írásaidra tekinthetünk alagutakként?

Ha ezzel kapcsolatban hasonlattal kellene élnem, úgy is mondhatnám, hogy a hétköznapi vágyaink és céljaink csupán a felszín. Ami pedig alkotás közben papírra kerül, az a léleknek olyan mély zugaiból tör elő, hogy talán még a szépírót is meglepheti. Az ember bárki előtt megjátszhatja magát, kivéve a múzsát. Ha egy írás igazán jó, akkor csakis őszinte lehet. Ilyen értelemben pedig igen, a kötetet nevezhetjük a mélyben zajló folyamatok tükörképének.

Ha az interjú első kérdését te magad fogalmazhattad volna meg, akkor mi lenne az?

Hogy hogyan érzem magam. Gondolva itt a vírus diktálta bezártságra, hogy aktuális legyek.

És mi lenne rá a válasz?

Soha jobban.

Fotók: PIÜ KMI

#kortársak fekete-fehérben