A közel háromórás előadás alatt még csak mosolyra sem húzódott a szájam. Renée Taylor amerikai színésznő, (egyszeres) rendező és volt művészettörténész, tengerészgyalogos, majdan színész-író férje, Joseph Bologna habkönnyűnek aposztrofált darabjairól híres hazájában. Nálunk méltán nem híresek, és jobb lett volna ezt a státusukat ennyiben is hagyni. Inkább a századik Neil Simon vígjáték, mint ez a nem annyira habkönnyű, mint inkább lapos-rémes holmi. Nincs benne egy árva helyzet- vagy jellemkomikum, csupa ócska patron pufog pszichiáterek emlegetésével és némi altesti utalással, ami pikánssá hivatott tenni a darabot. Két középkorú nő elhelyezi két vénecske mamáját egy Las Vegas-i nyugdíjas apartmanházban, nem nagyon tudni, miért. A fonnyadt, unott, mérges-morcos, sértődött öregasszonyok a második részre csiricsáré ruhákban vonagló, kivénhedt leopárdnak és kakadu balerinának öltözött (jelmez: Tordai Hajnal) szexmániás amazonokká válnak, a Bermuda-háromszög két szárává, hogy harmadik szárként egy kivénhedt pasival kavarjanak egymás tudta nélkül, majd eltemessék a megrepedt májú Don Juant. Hát ennyi. Ebből nincs az a Bodrogi Gyula, aki vérbő komédiát hozna ki. Főleg nem, mert a darab egy része unalmas telefonbeszélgetésekből áll a középkorú lányok között, meg monológokból, amikor a háromszög szárai elmesélik rémes életüket. A drámaibb részeket lesötétített fényben, sejtelmes zenei aláfestéssel, a közönségre meredve adják elő melodrámába illően. Ám a közönség minden borzalmon s tragédián kacag, nem hagyja zavartatni magát: a színlapra komédia van írva, hát ő mulat, történjék bármi. Irigyelem őket. A "hitelesített" (sic!) fordítást, ahogy a szórólap tudatja, Ungvári Tamás készítette, de az ő leleménye sem varázsol sziporkázó darabot a sok mesterkélt poénból, ami nagyjából abban merül ki, hogy a savanyú, begyöpösödött aggszűzek a második részben frivolságukat ordenáré küllemükkel és káromkodásukkal fejezik ki.
Emlékezzünk meg a jobb sorsra érdemes szereplőkről is: a Bermudát Voith Ági, Esztergályos Cecília és Koltai Róbert alkotják. A két színésznő legalább az első részben némi újat nyújt a keserű, zord, elégedetlen, veszekedős figurákban, hogy a másodikban némi tánccal és énekkel visszatérjenek megszokott alakításaikhoz. Esztergályos remekül őrzi alakját és energiáját, ezt egy fejenállással is bizonyítja, mely kissé szervetlenül fityeg az előadásban. Tegyük hozzá sietve, pocsék kis nóta és gyengécske kis tánc jut nekik (zene: Döme Zsolt). Koltai Róbert az égadta világon semmi újat nem hoz eddigi pályájához képest, ha csak az nem meglepő, hogy annyira szívtipró, hogy színre lépése után pár órával mindkét nagyi megemeli neki a takaróját. Mindezt némi zsidó folklór kíséri, csöpp olasz vehemenciával elegyítve. A két lányt Timkó Eszter és Vertig Tímea alakítja. Semmilyen lehetőséget nem nyújtó szerepükből nincs nagyon mit kihozni, ezt teljesítik is, azzal súlyosbítva, hogy olyan kellemetlen hanggal, mint Vertig Tímeáé, nem nagyon értem, hogy lehet színésznő valaki. Rabbi Levi színesítené a sort (Kézdy György). Nem hiszik el, ő a társasház erkölcscsősz közös képviselője. Ez itt egy újabb humorforrás, kéretik kacagni. És hogy mi a botrány? A darab szerint az a fertő, ami a lakásban zajlik, a két hálószobában párhuzamosan folytatott viszony a három agg közt. Szerintem meg maga a darab botrány. És hogy egy budapesti színház ma nem talál jobb vígjátékot, amit műsorára tűzhetne.
