A digitális művészet megértéséhez érdemes tisztázni, hogy pontosan mit is takar a fogalom. Egyszerű definícióval élve olyan művészeti forma, amelyet digitális technológiákkal: számítógépekkel, szoftverekkel, egyéb elektronikus eszközökkel hoznak létre. A kézzelfoghatóság varázsa ugyan elvész, ám helyette megtapasztalható a nemegyszer egészen katartikus élményt nyújtó vizualizáció.
A laptopok, okostelefonok, tabletek világához szokott generáció számára mindezek nem jelentenek olyan horderejű újdonságot, mint a korábbi nemzedékeknek, amely inkább az ecsettel, ceruzával készített alkotások látványához szokott, a tapintható formákhoz, a valós térben elhelyezett művekhez. Igaz, az elmúlt hatvan év már kizökkentette a befogadókat a hagyományos műélvezetből, gondoljunk csak a land art, a fluxus vagy a performansz megjelenésére. De mindezek mégiscsak a való világban maradtak, míg napjainkban lassan át kell „állítanunk” szemünket a digitális művészet okozta nem mindennapi látványra.
A képzőművészet e legújabb dimenziójának számtalan formája van. Létezik digitális festészet, digitális fotózás, digitális szobrászat, animációkészítés, fotómanipuláció, fraktálművészet, 3D grafika, vektorgrafika. Egyes területekhez külön programok nyújtanak segítséget, mint például az Adobe család termékei: a Photoshop, az Illustrator vagy az InDesign, a Blender és Inskcape nyílt forráskódú grafikai szoftverjei.
A kulturális bázisokon, műhelyekben, műtermekben történő alkotási folyamatot még ne temessük, ám kétségtelen, hogy a vizualizáció egyre inkább áttevődik képernyőinkre. Az okoseszközök kínálta lehetőségek lerövidítették az alkotói folyamatot, növelték a kifejezés hatékonyságát. A papírral, ceruzával, tollal, festékkel szemben többször inkább a kezünk ügyében vannak, rendszeresebben dolgozunk velük. Nem kell várnunk, hogy megszáradjon a festék, nincs szükség ceruzahegyezésre és radírozásra, ez utóbbit már megteszi helyettünk az adott program, amelyben csupán „néhány” kattintás, és kész a kép. Legalábbis a laikusoknál. A művész azonban, ha digitálisan is, de alkot, komponál, szerkeszt, és mindenekelőtt kifejez valamit, kérdéseket tesz fel.
A Margitszigeti Kristály Színtérben látható BINÁLÉ kiváló alkalmat nyújt ennek a folyamatosan fejlődő területnek a megismeréséhez. A művészeti szemlét a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóeseményén tekinthették meg az érdeklődők egy olyan térben, ahol a hetvenes években várostervezési céllal készített Budapest Makett is látható. A több lépésben épített, lenyűgöző installáción jól kivehető a város szövete és annak ikonikus látványosságai: a Citadella Szabadság-szobra, a Parlament, a Lánchíd. A megnyitón, a kiterjesztett valóság modern technológiájának hála, ki is egészíthettük a látványt a rendelkezésre álló tabletek segítségével. Csak odatartottuk a makett egy bizonyos szegmenséhez, és faragott épületek, 3D-s modellek nőttek ki a diófából készült makett házai között, járművek rótták az utakat.
A technológia, mint az tapasztalható volt, nemcsak életünket, hanem a műalkotásokat, a művészetet is beszövi. Erről mindenki – aki volt olyan türelmes, és megvárta a BINÁLÉ megnyitójának végét – meggyőződhetett. A Kristálytér hátsó, lesötétített helyiségében hosszú, hajlított szélesvásznon több mint 71 hazai és nemzetközi alkotó munkáiban gyönyörködhettünk: lenyűgöző színkavalkádban, pulzáló formákban, vibráló építményben.
Az április 20-i bemutatón a BINÁLÉ két kurátora, Weiler Péter képzőművész és Lukács Viola, a violuk projects alapítója köszöntötte a hallgatóságot. Weiler elmondta: értelmezésében a cím egy bináris, digitális világot tükröz. „A koncepció magja azt volt, hogy elhozzunk ide olyan művészetet, ami világszínvonalú” – tette hozzá. Ehhez olyan művészekkel kellett együtt dolgozniuk, akik a világ élvonalát képviselik a videóművészetben, 3D-ben és animációban.
Lukács Viola hozzátette: a több mint hetvenegy művész munkája öt kontinensről érkezett. A május 7-ig látogatható kiállításban folyamatosan mutatják be az alkotásokat. Ez sok száz perc „játékidőt” jelent, ezért is érdemes több ízben visszatérnünk ide. Lukács kiemelte: olyanfajta merítést kívántak elhozni a fővárosba, ami megmutatja a szabadság, az autonóm alkotásban és demokráciában való művészi létezés különböző leképezéseit. Miként a kiállítótér falán lévő szöveg sorai között olvashatjuk: „Öt kontinens művészeinek alkotásai ösztönöznek a demokratikus normák újragondolására, gyakran olyan kritikai, poszthumanista vagy a nyugati hagyományokban szokatlan eszmerendszerek által, amelyek az intelligenciát, a tudatosságot, az egymásra utaltságot a modernkori emberközpontúságtól elrugaszkodva értelmezik.”
A szervezők sokféle műalkotást hoznak el. A legkorábbi, még az internet előtti időkből származó mű Kovásznai György Körúti esték (1972) című rövid animációs filmje.
De láthatjuk itt Kevin McCoy Quantum (2014) című munkáját, a a világ legelső, úgynevezett NFT-jét is ( non-fungible token, azaz olyan digitális eszköz, amely bizonyítja egy virtuális vagy kézzel fogható alkotás eredetiségét és tulajdonjogát – a szerk.).
A BINÁLÉ érdekfeszítő történeti áttekintést nyújt a digitális művészetről. Egy olyan területről, amely különleges, ám nem tudja visszaadni a hagyományos galériák/múzeumok miliőjét, a festmények, grafikák, szobrok, installációk kézzelfoghatóságát. Amit látunk, az szemünket erősen ingerre késztető vizualizáció, és ez sem kevés. Hogy még mi mindenre lesz képes, hogyan fejlődik, nem tudható, és ez benne az izgalmas.
Takáts Fábián
Nyitókép: Claudia Hart: The Dolls House (2016, részlet)
Fotók: a BINÁLÉ / a Budapesti Tavaszi Fesztivál jóvoltából
