A színpadkép a felbolydult, önmagából kifordult világ állapotát mutatja. A középpontban játszótéri körhinta, mellette jobbára csak kisebb-nagyobb padok, a térben szétszórva. Az állított térelemek pedig felfordított padokra, asztalokra emlékeztetnek. Kizökkent a világ és bizonyosan nem Woyzeck született helyretolni azt. Mintha minden szereplő a Kikiáltó birodalmából lépne elő, s rá is emlékeztetne. Mintha ugyanaz a szelíd, ámde veszélyes őrület jellemezné a Kikiáltót és Woyzeck összes kínzóját, a Kapitányt, a Doktort és a Tamburmajort is. Mind a négy szerepet ugyanaz a színész (Moşu Norbert-László) játssza; a figurákat leginkább ruhájuk és kellékeik egyénítik. Meghatározó jelentőségű és ambivalens értelmű megoldás ez. Elvihetne a transzcendencia irányába is, amennyiben a megjelenő szereplők a Kikiáltón keresztül értelmeződnének ? ám ez nemigen történik meg. Így leginkább Woyzeck zavart tudatát képezi le: nem feltétlenül azt sugallva, hogy a négy alak csupán a képzelet része, hanem inkább azt érzékeltetve, hogy a különböző motivációval bíró, ám a megzakkant világnak ugyanazon szegmenséhez tartozó figurák gyakorlatilag teljesen összemosódnak a főszereplő elméjében. Csak egyvalakit tud megkülönböztetni a többiektől: Marie-t. Csak a lánynak van önálló szerepe Woyzeck életében, így az ő megölése a normalitás utolsó szeletének felszámolását is jelenti. (A mű további szerepei ? Andrest is beleértve ? kihúzásra kerültek.)
Mindebből akár nagyon erőteljes, eredeti előadás is létrejöhetne, ha a színpadi megvalósítás érvényesíteni tudná ezt a nézőpontot. Ám Dézsi Szilárd mintha csupán a szöveg gondos redukálásával, verbális hiátusok megteremtésével, a hangsúlyok áthelyezésével próbálta volna érvényesíteni a koncepciót. A zavart tudatállapot megérzékítéséhez nélkülözhetetlen atmoszférát még rövid ideig sem sikerül megteremtenie. Már a fent leírt színpadkép átgondoltságának igényességén is ront valamelyest a díszlet kissé esetlennek ható kivitelezése ? ez azonban még pragmatikus okokkal is magyarázható. Ám sem a világítás, sem a zene, sem a csend nem teremt feszültséget, nincs igazi ritmusa, lendülete a játéknak, s kevés az olyan játékötlet, mely valóban segítené a színészi erő érvényesülését. Pedig a kis ötlet is ötlet: Moşu Norbert-Lászlónak egy kitömött borz is elég ahhoz, hogy a Doktort karakteresebbre formázza, mint a többi figurát. De nem sikerül az, ami igazi tétet adhatna a szerepösszevonásoknak: az embert megnyomorító aljasság, közönyösség, nárcizmus színeit gazdagon, variatívan felmutatni, de ugyanakkor egy tőről fakadónak ábrázolni. Máthé Annamáriát végképp nem segíti semmi: mivel Marie alakja csupán Woyzeck szempontjából értelmeződik, nincs és nem is lehet bonyolultan ábrázolt saját sorsa és drámája. Ehelyett néhány zaklatott mondatban, érzelmi kitörésben kellene megragadni mindazt, amit a lány Woyzecknek jelent. Ám a kulcsfontosságú hangsúlyok gyakran elcsúsznak, a mondatok hamisan csengenek, kettejük viszonyának érzéki ereje nem teremtődik meg a színen. Szabó Eduárd súlyosan tud hallgatni és rezzenéstelenül, szenvedve, gyötrődve jelen lenni. Ezekben a percekben igen szuggesztíven éli meg Woyzeck kiszolgáltatottságát, kifosztottságát. Ám éppen ezek a jelenetek állnak közelebb a mű másik arcához, azaz tradicionálisabb értelmezéséhez: a kisember megalázásának, megnyomorításának drámájához. Szabó Eduárd színészi eszközei épp azokban a jelenetekben jóval kevésbé meggyőzőek, amelyekben a tudat hullámzásait, az elme elborulását és megvilágosodását kellene megjelenítenie; a víziókkal való viaskodás, a cél nélküli futás, zakatolás ábrázolása többnyire közhelyes és erőtlen.
