Egy beszélgetés során szóba került, hogy erdélyi vagy. Hol születtél?
Szatmárnémetiben, a Partiumban, amelyet Erdély „klasszikus magyar részének” neveznek. Mégis a székelyeket irigyeltük, mert fel merték venni magyarul a telefont, mertek magyarul köszönni az utcán. Az anyaországi magyarokra végképp a szerencsés kiválasztottakként tekintettünk, amiért ők a határon belülre születtek. E két népcsoporthoz képest meghatározva magunkat könnyebben felvettük az áldozat szerepét. De ha valaki Erdélyben kisebbségben él, nem is elsősorban a magyarságon belül elfoglalt helye determinálja, hanem ahhoz az országhoz fűződő viszonya, amelyben él.
Esetemben a magyar–román ellentét komoly nyomokat hagyott a gyerekkoromon. Mindez sokat segített abban, hogy ambiciózussá váljak. Magyarként muszáj volt jól tanulni a román iskolákban, az embernek nem volt más választása, ha tovább akart tanulni. Hiába voltam évfolyamelső, a dicséretet akkor is egy gyengébb román tanuló kapta. Mivel az ehhez hasonló eseteket természetesnek vették Romániában, az ottani magyarokban erősen élt az érvényesülési vágy. A hátrányból így előnyt lehetett kovácsolni. A románok latinosan vidám nép, amit a partiumbeliek átvettek tőlük. Amikor ’89-ben, 12 éves koromban édesapám révén újrahonosítottak minket, és hivatalosan áttelepültünk Magyarországra, számomra meglepő volt, hogy rosszabb hangulatot tapasztaltam, mint Romániában. Megfelelési kényszert és érvényesülési vágyat hoztam Erdélyből, ami a mai napig meghatározza a munkámat.
Hogyan érintett kiskamaszként, hogy magad mögött kellett hagynod a barátokat, az iskolát, a jól megszokott környezetet?
Az áttelepülésnek sok verziója volt, és mi még a szerencsésebbek közé tartoztunk. A svábok például elmentek Németországba és ott maradtak egy szál gépkocsival. A zsidó származásúak átszöktek a határon és Izraelbe, vagy még inkább Amerikába menekültek egy-két bőrönddel. Mi kétvagonnyi ruhát, bútort bepakolhattunk és így kezdtünk új életet Magyarországon.
Itt azután ugyanabba az identitásproblémába zuhantam, mert itt is idegenként kezeltek az anyaországiak. Nem az mozgatott, hogy milyen jó, hogy hazatelepülhetünk, hanem fájt otthagyni a szerelmemet, a barátaimat. Nem az motivált, hogy micsoda lehetőségeim lesznek, ebből akkor semmit nem érzékeltem. Belenőttem abba, hogy nem igazán volt jövőképem a Partiumban, ezért nem volt hiányérzetem e tekintetben. A szüleimnek viszont annál inkább. Édesapám akkor volt 51 éves és azt gondolta: most vagy soha. Sok rokonunk ment ki ’56-ban Amerikába, és ez is arra biztatta őt, hogy lehet változtatni. Magyar iskolába kerültem, nagy könnyebbség volt, hogy mindent magyarul tanulhattam. Ezzel együtt óriási hátránnyal kezdtem, hiszen Romániában például a történelmet románul tanították, én így abból egy szót sem értettem. Nem voltam tisztában azzal, hogy mit tudok és mit nem. A szüleimnek azonban még nehezebb volt, nekik az egzisztenciájuk felépítését kellett elölről kezdeniük Debrecenben.
Sokat köszönhetek a kitaszítottságnak. Szerettem volna például tornász lenni, azonban mindamellett, hogy a románoknál ez egy híresen népszerű sportág, közben nagyon kegyetlen dolgokat kérnek a lányoktól. A szüleim ezért egy idő után nem engedték, hogy tovább járjak. Túltettem magam rajta. Amikor nem lehetett magyarul beszélni, akkor továbbléptem. A sok nemből mindig felálltam és erős ellenálló képességre tettem szert.
Hogyan kerültél a filmesek világába?
Erről nagyon szívesen beszélek! Kicsit meseszerű. 14 évesen híres amerikai színésznő szerettem volna lenni. Úgy gondoltam, ha már nekiindultunk, meg se álljunk Amerikáig. Az összes hollywoodi színésznő életrajzát kiolvastam, amit csak el lehetett érni a könyvtárakban: Marilyn Monroe-ét, Elisabeth Taylorét… Végül csak két könyv maradt a polcokon: az egyik a Metro-Goldwyn-Mayer atyjáról, Louis B. Mayerről szólt, a másik David O. Selznickről, aki az Elfújta a szél című filmet alkotta. Izgalmasnak találtam a történeteiket, és ráébredtem, hogy más is érdekel a színészeten kívül. Éppen akkor hirdetett drámaírói pályázatot a debreceni színház, és a legjobb kilenc azt a lehetőséget nyerte, hogy diáktársaival létrehozhatta a művét. Így jutottam lehetőséghez, hogy bemutassam a darabomat, saját magammal a főszerepben. Csak az érdekelt, hogyan lehetek színésznő, kizárólag ezért vágtam bele. A szereplők kiválasztásától kezdve a jelmezek összegyűjtésén keresztül a zenevágásig mindent magamnak kellett csinálnom.
A premier után arra gondoltam: mennyire tetszett nekem az egész munkafolyamat. Eszembe jutott, hogy David O. Selznick gyakorlatilag ugyanezt csinálta, és beazonosítottam, hogy a producereknek pont az a dolga, ami számomra annyira izgalmas. A színművészetin akkor még nem volt producer képzés, úgyhogy a debreceni egyetem bölcsészkarán olyan szakot választottam, ahol fel lehetett venni a filmes modult. Harmadévesen minden lehetséges budapesti helyre beadtam a jelentkezésemet gyakornoki státuszra. A Megafilm akkor készítette a Zimmer Feri első részét, és Kálomista Gábor azt mondta, hogy közönségfilmet akar belőle. Ez nagyon tetszett nekem és mindenképpen hozzá akartam menni gyakorlatra, de nem állt szóba velem. Sok helyen megfordultam és sok tapasztalatot szereztem tévés és filmes berkekben, de a Megafilmhez nem jutottam be. A Magic Médiához kerültem, ahol Barbalics Péter producer asszisztensként alkalmazott az egyetem mellett. Az első munkáim között szerepelt a Péntek Esti Vígadó című szórakoztató magazin Zámbó Jimmyvel.
Úgy tudom, volt egy időszak, ami viszont eltántorított a filmes pályától.
Miután lediplomáztam, a Magic Média két producere összekülönbözött. Egyikük a Mafilmhoz ment, és vele tartottam. Ez a Hídember és a többi nagy Mafilmes produkciót követően történt, és akkor a Mafilmben már nem született annyi meghatározó alkotás. Közben létrejött az első Budapest Plázs, és elhívtak rendezvényszervezőnek. 2013-ig a rendezvényszervezői pályán ragadtam és közben született három gyermekem. De visszavágytam a filmezéshez. Egy rendezvényem megláttam Andy Vajnát, és bár nem ismertem, azzal szólítottam meg a büfében, hogy van egy rendező ismerősöm, akivel szeretnénk megvalósítani az ötletét. Elpanaszoltam, hogy már elmúltam harminc, szeretnék producer lenni, de nem jön össze. Andy Kálomista Gábort ajánlotta, de elmondtam neki, hogy ő már többször elutasított. Erre felhívta telefonon és beajánlott neki. Gábor félreértette a helyzetet, azt hitte, valaki fontos ember vagyok Andy számára, pedig senki nem voltam. Ennek ellenére jó időben jöttem, mert keresett maga mellé valakit.
Milyen egy női producer élete ebben a férfias szakmában?
Tízévnyi tanulással a hátam mögött most már azt mondom, hogy számomra könnyebb nőként érvényesülni. A férfi producerek egy tárgyalás során tisztában vannak azzal, hogy mit várhatnak a másiktól. Ugyanazokat a meccseket játsszák. Ezzel szemben egy nőnél sosem tudhatják, mire hogyan reagál. Jóval szélesebb tárgyalástechnikai eszköztárunk van, és mindig tudunk meglepetést okozni a férfi kollégáknak. Előny a kiszámíthatatlanság. Meg kell tanulni a csapatod és a partnereid előtt higgadtnak és racionálisnak mutatkozni bizonyos helyzetekben. Nem konfrontálódhatok érzelmileg túlfűtötten, mert azt hisztiként vagy feminista agresszióként értelmezik. Ha figyelek a tárgyalópartneremre, rá tudok hangolódni. Ha látom, hogy érzelmileg tudok rá hatni, akkor úgy teszek, ha szakmailag, akkor pedig úgy.
Volt olyan helyzet, amikor kardoskodtam az igazam mellett, és míg férfiként meglapogatták volna a hátamat, azt kaptam, hogy agresszív vagyok. De olyan is előfordult, hogy egy vehemensebb reakciómra egy nő udvariasan reagált. Az sem esett jobban, mert akkor azt éreztem, nem szakmai szemmel néztek. Manapság már nincsenek hasonló problémáim. Sok nővel dolgozom, könnyebben értem meg a gondolkodásmódjukat, könnyebben tudok velük azonosulni. Szerintem egy nő könnyebben képvisel valaki mást maga helyett, hiszen a gyerekei, a férje miatt ehhez hozzászokott. Éppen ezért egy céget is szívesen helyez a kirakatba a saját „arca” helyett. A Megafilmnél is ezt az utat választottam. Ez például klasszikus női döntés volt a részemről. Érdekesnek találom, hogy ismert emberek hogyan viselkednek, hogyan építik a karakterüket, ezekből sokat lehet tanulni.
Egyszerre vezetsz nagy céget, neveled a gyerekeidet, és ha segítséggel is, de ahogy mondtad, vezeted a háztartást. És nem mellesleg feleség is vagy. Nagy elvárásaid vannak magaddal, de másokkal szemben is?
Ezeket a területeket mi jelöljük ki, mert mindent csinálni akarunk. Ha tudnánk preferencia sorrendet felállítani, ahogyan a férfiak, akkor könnyebb dolgunk lenne. A sokgyerekes női kollégák esetében, vagy ha valaki elmegy tőlünk szülni és visszajön, akkor egyéni szabályrendszert alakítok ki számukra és egyben precedenst a hasonló helyzetekhez. Így igyekszem építkezni a cégen belül. Ami engem és az itthoni viszonyaimat illeti, a gyerekeim a hobbim. Már tinédzserek, tehát most már inkább a „menedzselésük” a feladatom. Hálás vagyok nekik, rengeteg programra eljönnek velem. Szeretünk együtt főzni, kirándulni. Sok olyan dolgot tudnak, amit én már nem, és ezek feltöltenek. Míg a munkában szigorú vagyok, addig szülőként liberális. Egyedül nevelem őket, egyszerre vagyok anyuka és apuka. Gyakran vágyom rá, hogy bárcsak a gyerekeimmel is olyan következetes tudnék lenni, mint a munkatársaimmal. Sok mindenen, így ezen is dolgoznom kell még.
Egy ilyen tudatos nőt megérint a Valentin-nap?
Halak vagyok, szerelmes típus. Nagyon fontos számomra a nőiségem megélése. Ugyan elváltam, de most is férjnél vagyok. Nem titok: Kálomista Gábor a férjem. Ő a nagy szerelmem, a társam, és ez szerintem nem is fog változni. Munkából lett szerelem a miénk, de nem szoktam erről nyilvánosan beszélni. Férj és feleségként csak privát eseményeken jelenünk meg. Mindkettőnknek megvan a magunk karaktere, de közben izgalmasan tudjuk egymásnak adogatni a labdát. Jó, hogy van egy közös álmunk, amiben erős érzelmi töltet jelenik meg. Emóció vagy álom nélkül, nettó racionalitással nem tudnék létezni.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
