A kor technikájának megfelelően fekete-fehér fotókat gondosan megszerkesztette, meg is rendezte, különös erőssége volt a csoportképek beállítása: a múlt század elején nagyobb fontosságot tulajdonítottak az ilyen felvételek tartalmának, mint spontaneitásának. 1912-ben készült egyik híres képén szénválogató gyerekek láthatók, akik székeken ülve egy előadás nézőihez hasonlóan várnak arra, hogy felvillanjon a fotós vakuja. A széntől maszatos arcokat mintegy megfehéríti a vaku fénye, a helyiségbe a háttérből besütő nap szinte valószerűtlenné teszi a fotót ? ez azonban nem változtat azon az erőn, amellyel ezek a kizsákmányolt gyerekek elszántan hírül adták sorsukat a kamerának.
1906-os az az éjféli felvétel, amely a brooklyni hídon sorakozó rikkancsfiúkat kapta lencsevégre, mint valamiféle éjszakai madarakat, akiket megmerevít a fény. Más képein mezőgazdasági napszámosokat vagy textilgyári munkásokat mutat be. Minden munkájából sugárzik az általa ábrázolt emberek sorsa fölötti felháborodás. Az ő szemében a fénykép eszköz arra, hogy változtasson életükön, megoldja társadalmi problémáikat. Manapság ezek a felvételek az első idők amerikai filmjeit idézik, az utcagyerekeket, a rendőröket, az áruházak hirdetéseit, az autózás kezdeteit.
Sok feketebőrű szerepel képein, de nem a faji kérdés, hanem a szegénység szempontjából. Emlékezetes egy 1908-as fotója, amely egy szuterénben élő tüdőbajos fekete férfit ábrázol, amint ágyán ülve a semmibe bámul. Ellis Island-i képein sem a különböző etnikumokat kívánta bemutatni, hanem a messziről érkezett nehéz sorsú családokat, amelyek tagjai nem egyszer felsorakoztak előtte, arcukon büszkeség, az új élet várakozása.
Az I. világháború után Hine a Vöröskereszt számára a Balkánon fotózott, a menekültekről készített fotói mintegy ráéreztek a későbbi, még nagyobb tragédiákra. Az Egyesült Államokba visszatérve Hine kamerája már nem annyira a társadalmi harcokra utal, utolsó korszakának képei inkább a fizikai munka szépségét dicsőítik- írta méltatásában a Rue89.
