Kleb Attila Closer kiállításának fotói jazz- és blueslegendák, valamint ünnepelt hazai színészek legintimebb arcait, gesztusait vagy épp pózait tárják elénk. Ezek a képek közel visznek a személyekhez, szemérmetlenül közel, ezáltal az alakok lecsupaszítva, minden máztól megfosztva néznek ránk. A fekete-fehérre komponált képeken a sztárok a maguk természetes szépségükben, valódi emberi mivoltukban láthatók.
Rengeteg arc figyel minket ezekben a termekben. Olykor egészen a mélyünkbe látnak, máskor inkább ők azok, akik kitárulkoznak előttünk. Olykor kérdeznek és szembesítenek, máskor tudomást sem vesznek rólunk. Pharoah Sanders elmélázik, Erik Truffaz áhítattal tekint felfelé, Snétberger Ferenc bizalmatlanul tekint ki a kép síkjából. Omara Portuondo a bölcsek derűjével szemléli a látogatót.
Nemcsak a tekintetek beszédesek, hanem a kézmozdulatok is. A gesztusokban ugyanúgy jelen vannak az alkotók érzelmei, érzései, mint a szemükben. Tompos Kátya az egyik ujjával lehúzza az ajkát, amitől nagyon kacérrá, érzékivé válik a pillanat. Mellette Jordán Adél a hajába túr, ami hasonlóan ad egy kis erotikus töltetet a képnek. Tompos játékos, könnyed mozdulatával szemben a hajbatúrás és Jordán tekintete sokkal dögösebb, vadabb. Victor Wooten ujjai között kukucskál kifelé, kissé szégyenlősen, de mégis bizakodóan, Dennis Chambers arcát két nyitott tenyere keretezi. Pinuccio Sciola arcát unottan támasztva könyököl, Ónodi Eszter egyik fotóján pedig összekulcsolt kezein támaszkodva ábrándozik.
Egy kisebb teremben három képcsoport fogad minket: kettőben férfi alkotók, egyben nők tekintenek ki a képből vagy épp zárkóznak magukba. Milyen sokfélék ezek az arcok! Sokféle bőrszín, tekintet, mimika, személyiség, egy valami mégis azonos: a tekintetükben megbújó szenvedély. Az egyik falon húsz női arc szerepel. Tompos Kátya tiszta tekintete szinte azonnal magára rántja a figyelmet, mellette Marozsán Erika felfelé néz kacéran. Érdekes kontrasztot alkot ez a kétféle nézés egymás mellett. Törőcsik Franciska csukott szemmel, a külvilágot teljesen kizárva, belső világában fürdőzik, Lakatos Mónika mélyen a gondolataiba vész. Trokán Nóra, mint akit rajtakaptak, tekint vissza a kamerába. Dinamikussá teszi ezt a csoportot az a három színes fotó, amelyek tárgya tulajdonképpen nem is maga az arc, hanem sokkal inkább egy-egy mozdulat vagy az arcot rejtő, óvó fátyol.
Míg a nők tartózkodóbbak és láthatóan kevésbé nyílnak meg a kamera lencséjének, addig a férfiak gesztusaiban, tekinteteiben sokkal kevesebb a színház. Childo Thomas teljesen átadja magát egy dallamnak, Márkos Albert derűsen bazsalyog. Cserhalmi György fanyar mosollyal tekint hátra, Háy János pedig kicsit kizökkenve néz lefelé.
Ebben a teremben elementális erővel hat ránk John McLaughlin fotója, ami a kiállítás legnagyobb képe is egyben. A fénykép és a tér aránya azt az érzetet kelti, hogy egy szentélyben vagyunk, a zenész képe pedig egészen ikonszerű. Kezét imára kulcsolja, ránk néz, mintha ő is köszönetet mondana, hálát adna.
Nagyon sok fotó mesél az életörömről, a kicsattanó derűről, az alkotás adta szabadságról. Dee Dee Bridgewater teljes testével átadja magát ennek az érzésnek: tenyerei nyitva, óriásira tátott szája hatalmas nevetést mímel, szeme is kacag. Ónodi Eszter bohókásan, felszabadultan adja át magát teljesen a pillanatnak, Ranjit Barot egyik szemét letakarva mókázik a kamerával, Joshua Redman széles mosolyra húzza a száját.
A képek mindegyikének a monokróm színviláguk és erős kontrasztjaik folytán van egyfajta drámaisága, azonban ez a hatás van, ahol erőteljesebben érvényesül. Brian Blade arca a sötétbe vész, arcának mindössze néhány vonása és a szemüvege az, ami láttatja a karakterét, Pásztor Anna álarcos fotója valamiféle ősi erőt közvetít, Kafia Mhidi tekintetéből süt a riadalom.
A fotók egy részén hangsúlyosan szerepel egy-egy hangszer vagy az alkotó személyéhez kapcsolódó tárgy. Tomor Barnabás lazán tartja a gitárját, Randy Brecker trombitáját öleli. Balogh Mari féltő gonddal szorítja magához trombitáját, miközben a másik kezében cigaretta ég. Ez utóbbi fotó egyébként annak a négyesnek az egyik tagja, amelyeken kifejezetten a hangszerekkel való játék ölt testet. Mogyoró Kornél ráharap a dobverőre, Tóth Bagi Csaba penget, Szaniszló Richárd a vibrafon ütőivel játszik.
Hasonlóan izgalmas csoport még az Omar Sosáról készített sorozat. A zongorista kézmozdulatai, gesztusai egymásra exponálásával, összeolvasztásával izgalmas látvány tárul elénk: úgy tűnik, mintha a zenész valamilyen ősi táncot lejtene előttünk.
A legtöbb fénykép óriásira van nagyítva. Közelebb jönnek ezek az arcok hozzánk, sokkal közelebb, mint bármikor máskor. És ezzel párhuzamosan két nagyon izgalmas dolog történik. Egyrészt ezek az arcok az isteni szférába emelkednek, a nagyítás által szentképekké válnak, mi pedig már nem puszta rajongóik, hanem imádóik vagyunk, akik a GICA-ba zarándokolva hódolnak ezen aurával rendelkező ikonok előtt. Ugyanakkor – és ez sokkal lényegesebb – mielőtt lehajtanánk fejünket és imára nyitnánk a szánk, észrevesszük azt is, hogy az óriási nagyításnak köszönhetően ezek az arcok sokkal élesebbé, tűpontossá válnak.
A közeliséggel egyszerre feltűnnek az arcok korábban nem ismert részletei, láthatóvá válnak nüansznyi rezdülései, sőt az apró bőrhibák is. Az egyik orron kósza szőrszálakat látunk, pihédzik egy fül, a homlokon egy mitesszer tűnik fel, pattanás az állon, tétova ránc a szem alatt. És ez a pillanat az, amikor az istenségből hirtelen újra ember lesz. Mielőtt leborulnánk előtte, felismerjük, hogy tulajdonképpen egyenrangúak vagyunk. Ő is ember és mi is. Ugyanolyan esendő lény, ugyanúgy hibákkal, küzdésekkel, szorongásokkal birkózó ember, mint bárki más. Kleb Attila fotói tehát ettől lesznek igazán nagyszerűek ebben a térben: karaktereit egyszerre emeli piedesztálra és rántja le őket onnan. Ez alól egyetlen kivétel a már említett John McLaughlin fotó, amelyhez képtelenség olyan közel menni, hogy feltáruljon az alkotó emberi oldala. Ő megmarad isteninek.
A kiállítás augusztus 7-ig látogatható a Godot Kortárs Művészeti Intézetben.
Fotók: Kleb Attila. A nyitóképen Tompos Kátya.
