Ahogy jött mindig háncsból készült szatyrával Hevesről, kissé viseltes szalmakalapban, kipirultan a nyári melegtől, derűsen, nagy hangon üdvözölte társaságunkat, s hozta a jóféle füstölt kolbászt, nem a Képzőművészeti Egyetem professzorát láttad benne, hanem az életet szerető, ételt-italt, nótát kedvelő jó barátot. Epreskerti műtermét is a derű lengte be. Régi és új kisplasztikáival, szerszámaival, tervrajzaival zsúfolt tanári kuckójában mindig kész volt a vendégfogadásra. S ha tanítványaival kedve támadt rá, bográcsban főtt pörköltre hívta barátait. Ott kanalaztuk a diplomaszobrok, készülő művek között a hallgatók főzte a paprikást. Rajongtak mesterükért, pedig szigorúan bírált, de tudták, hogy szeretettel. Tisztelték, ahogy valamikor ő is Somogyi Józsefet, a mesterét.
Somogyi már a Kisképzőben is tanára volt Kő Pálnak, s később ő vette fel a képzőművészeti gimnáziumban érettségizett diákot a főiskolára. Kis késéssel ért az évadnyitóra, mert még nem telt le a katonáskodása, de a mester úgyis csak hetek múlva tartott szemlét a felvételire készített tárgyak fölött. Ez kié? – mutatott rá egy kisplasztikára. Vézna alak volt, láthatóan úton, nagy karimájú kalapban, hátára kötött lappal. Az enyém! – mondta, félve, hogy nem tetszik. Mi ez? – kérdezte Somogyi. Van Gogh – nyögte ki, de a mester közbevágott. Ez nem Van Gogh, ez egy ablakos tót!
Kő Pál Perespusztán született 1941-ben. Édesanyja a hevesi Maczky családnál szolgált, ahol a fiatalúr szemet vetett rá. Az érdeklődés kölcsönös volt. Amikor a szép leány viselős lett, azonnal kiadták az útját, s amikor a fiúcska megszületett, a fiatalúr nem adta a nemesi nevét, igy lett az anyja után Pataki Lajos. Csak mire iskolába került, lehetet belőle Maczky Levente Lajos. Művésznevét maga választotta mestersége után, s lett Kő Pál.
„ Kő Pál kalapál…” – írta róla egy tréfás köszöntő versében Kiss Dénes barátunk.
A Lajosból meg Lujos lett az évek során.
Tizennégy éves volt, amikor az akvarellező kamaszt a jászszentandrási plébános, jó szemmel, megbízta, hogy fessen stációképeket a temploma számára. Az elkészült munkák nem csak színeikben voltak kitűnőek, de formaérzékben is. A fiúban már ott volt a későbbi fafaragói, szobrászi tehetség, hiszen első munkáit fából véste-faragta és színezte. Amikor az a kitüntetés érte, hogy a nemzet művésze lett, a posztmodern vonulat megújítását, a több ezer éves kézműves plasztika megújítását méltatták pedagógusi eredményei mellett.
1978 óta tanított a főiskolán ( 2000-től egyetemen) szobrászatot. Az Epreskerttel szemben, a Bajza utca másik oldalán volt a pesti lakása, a legfelső emeleten egy zegzugos otthon, amit belakott népes családja. Második felesége, Halassy Csilla a tanítványa volt (magamnak neveltem, mondta), aki fiúcskával, Benedekkel és Bálinttal örvendeztette meg Lujost. Korábbi házasságából már volt két gyermeke, Boldizsár és Virág. Legkisebb fiát ő maga segítette világra egy augusztusi éjszakán az M3-ason, az árokparton. Úton voltak hazafelé, amikor a magzat nem halogatta tovább világra jöttét, éppen csak meg tudtak állni, és az út mentén megszületett Bálint. Azon a helyen azóta ott a Születéskő, emlékműve a nagy pillanatnak.
Sokszor felsorolták már műveit, a színezett terrakotta meg ugyancsak színezett faszobrokat, a mohácsi kopjafákat. Ez utóbbiakról fájón mondta, hogy ahol a fa a talajjal kapcsolódik, elkorhad.
Elvesznek, de mit tehetünk…
Kedves portré, amit az apjáról mintázott (s amit az festett be) a tőle elkért katonasapkával a szobor fején.
Kedvencem a Magyar messiás, a zuhanásában a rácsot áttörő madár, a Kislány arany fülbevalóval, A nagy kék madár a feketeruhás parasztasszonnyal meg a Kakuk fiú.
A Gellért-hegyen 2001 pünkösdjén avatták fel Szent István szobrát. Ott voltunk az ünnepségen. A villamosról mindig látom. S bár akkor azt írta az egyik műtörténész, hogy hiábavaló, mert a Várban ott a szent király szobra, én azt hiszem, bár erről nem beszéltünk, hogy Lujos arra gondolt: a pogányok a legenda szerint innen gurították le szöges hordóban Gellértet, a hittérítőt, és István az ő mártíromságának emlékét őrzi.
Köztéri alkotásai tisztelet a múltnak. Ilyen Károly Róbert érdekes stílusú, impozáns alakja vagy a drégelypalánki Szondi szakofág, a veszprémi Géza és István dombormű, a középkori szobrászati stílusra emlékeztető, bajai III. Béla vagy a csodálatos mintázatú budai Kolduskapu. De megmintázta Kölcsey Ferencet, vagy Vésztőn a juhaira vigyázó Sinka Istvánt, a költő Ratkó Józsefet és másokat baráti együttérzésül. Számos nagyszerű alkotása áll az ország városaiban. Kiállításain remekművű kisplasztikái láthatók. Műveivel bemutatkozott Amszterdamban, Dortmundban, Párizsban életműkiállítása volt. Gazdag élet, gazdagítva értékeivel a nemzetet.
A kilencvenes években sokat voltunk együtt a Lyukasóra szerkesztőségében. Jött velünk vidéki estjeinkre, az esti borozgatások közben vígságos énekbe kezdett, nagy, erős hangja betöltötte az éjszakát. Akkor már egyetemi tanár volt, s nemsokára rektor, díjak birtokosa, az 1974-ben kapott Munkácsy-díj után sorra a többi, az érdemes művészi meg a Kossuth-díj, a Prima Primissima meg az M.S. mester díj. Később a Magyar Örökség díj és a nemzet művésze elismerés.
Ha nem jött Pestre Halasról, cirkalmasan szép rajzú betűivel levelet írt, még a borítékot is telerajzolta. Olyan jól rajzolt, mint egy grafikus. Nem feledkezett meg barátai születésnapjáról, érdekes aláírásával, ami hat hosszanti vonalba írt hatalmas K és benne egy kis o betűből s hozzá kanyarított Lujosból állt, köszöntőt írt: Sok születésnapokat vígan megélhess, napjaidat számlálni ne légyen terhes… S hozzá valami rajz.
Szabad szellemű, nagy művész volt, csodákat teremtett két kezével, s útnak indított új tehetségeket.
Nyitókép: Kő Pál Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászművész epreskerti műtermében 2003-ban. Fotó: MTI / Nándorfi Máté
