A Kalligram zöldesszürke színbe derengő, kecses kis kötetét Hrapka Tibor mesterien tervezte meg. Az adatok ? szerző, cím, kiadó ? betűinek szépen metszett, tömör vízszintese világosabb felső és elsötétülő alsó tömbre osztja a borítót. Reggelre, estére. Fényre, sötétre. Evilágra, túlvilágra. Csónakban, evezőit pihentetve felsejlő, öntükröző árny a fedlap egyetlen éke: mintha Kharón ladikja lebegtetne valakit. S nem egyébről, mint az irodalmilag talán legközhelyesebb életeseményekről szól a mű: életről, halálról. Életekről, halálokról.
A korántsem szegényes történetre ennél több szót aligha szükséges vesztegetni. A rövid első és a jóval hosszabb (újabb római számozás nélkül meg is ?felezett?) második részből novella terjedelmű családregény rajzolódik ki. A külső és a belső beszéd szétválaszthatatlanul keveredik egymással. A valóságot, az eseményeket letapogató, értelmező tudat árama és a szárazabb, informatívabb közlés együttesen szervezi a szöveget. A későn érkező fia születését átszorongó Olai boldog-rettegő töprengéseinek, tervezgetésének alig húsz oldalt engedélyez Fosse. ?Igen, Johannes lesz? ? szinte csak a gyermek nevében biztos a feleségéért, Martáért és nagylányáért, Magdáért ugyancsak aggódó apa, akit a tapasztalt bába csillapít. A közelebbi időmegjelölés híján szőtt ?előjáték? (a reggel?) minden átmenet nélkül a már idős, elmagányosodott Johannes utolsó erőfeszítéseinek megjelenítésébe (az estébe?) vált. A gomolyos, rejtelmes északi tájék, a halászok mindennapi élete új arcát, több vonását mutatja, s fia emlékeiben Olait is másnak ? ridegebbnek, vétkesebbnek, kiszolgáltatottabbnak ? látjuk, mint amilyennek saját szava mutatta. Egymásra mintázódik s mégis eltér az áttetszően szőtt két sors, apáé és fiáé. A túlsó part, az átevezés, a csónakos motívuma tán egy árnyalattal közvetlenebbül tárja fel magát az ideális szimbolikánál: a valóság ? a már holt barát, Peter alakja révén ? siet jelképessé válni. Igaz: a fantáziálásban, a végigfutó ?életfilm? kockáin.
Signe, a sokgyermekes Johannes legkisebb lánya ugyanúgy más nyelvet beszél, ahogy Johannes sem Olai nyelvét beszélte. A Reggel és este azonban a szeretet mindennél elementárisabb, a nemzedékek közt hidat építő érzületében oldódik fel: ?? és Signe nézte a papot, ahogy az Johannes koporsójára szór egy marék földet és arra gondol, hogy megérted a pénzed, drága Johannes papa, hajlíthatatlan és konok ember voltál, de szíved teli jósággal, és nehéz életet éltél [?] gondolja Signe és felnéz az égre és az égbolton fehér bárányfelhők vonulnak és a tenger nyugodtan, kéken ragyog és Signe azt gondolja, hogy Johannes papa, Johannes papa?.
A stílus önmagát fonó és-es, mellérendelő szerkezetei, az íráskép elmosódó, hiányos központozása, a rengetegszer ismételt mondja monoton ? múltat, elmúlást helyettesítő ? jelen ideje híven izzik-hűvöslik A. Dobos Éva fordításában. A hagyományos párbeszédeket jelölő-bevezető gondolatjeleket a mű elveti, így a belső gondolatsorok is a leírás látszatát öltik, viszont a hagyományos környezet- és eseményfestés is a monológ és dialóg elemévé szervesül. A mondatok a szokásos beszegő pontot elhagyva nyílnak a könyv szövetébe. Jellemző, hogy Jon Fosse lefojtott lírája nem tűri a kínálkozó ?érzelmesebb? írásjelet, a három pontot. A párbeszédek rövidke közlései külön sorokba szakadnak, azaz ránézésre is (kissé versszerűen) széttöredeznek az oldalak.
A Reggel és este megüli olvasóját, de nem teherként. Befelé nézésre hangol, tágas vidékre hív. Végtelenül tágasra.