A kokárda szavunk igazából francia szó – és nem a francia forradalom idejéről, hanem sokkal korábbról származik. A cocarde az ófrancia coquarde (a coquard nőnemű alakja, jelentése: hiú, arrogáns) szóból ered, amelyet a nyelvészek a coq (kakas) szóra vezetnek vissza.
A kokárdákat a franciák már a 15. századtól használták arra, hogy – egyenruha híján – a kisebb ellenséges hadseregek tagjait megkülönböztessék a segítségükkel a csatamezőn. Ezek az első „kokárdák” még nem húzott szalagok, hanem kis plakettek voltak.
A ma is használt kokárdák őse a francia forradalomban bukkant fel. 1789-ben, a Bastille bevételének idején, a régi és az új rend összecsapásakor a franciák nem egy-, hanem négyféle kokárdát is hordtak: volt zöld, piros-kék, trikolór és fehér kokárda is. A zöldet hamar diszkvalifikálták, mert Artois grófja, XVI. Lajos francia király testvérének személyes színe volt. A fehéret a királyhű csapatok viselték, a piros-kéket, Párizs színeit az utcán harcoló párizsiak. A trikolór végül LaFayette márki leleménye volt.
A Bastille elfoglalását követően ő volt az, aki a fehér királypárti színt körbevette a forradalmárok által használt két színnel,a pirossal és a kékkel. A Bastille bevételének másnapján megalakított Nemzeti Gárdát már ilyennel szerelte fel. A feljegyzések szerint a trikolór kokárdát ezekkel a szavakkal adta át Párizs polgármesterének, Jean Sylvain Baillynek: „Je vous apporte une cocarde qui fera le tour du monde.” (Hoztam önöknek, uraim, egy kokárdát, amely körbe fogja járni a világot.)
És igaza lett.
A kokárda valóban bejárta a világot. Ott volt az amerikai polgárháború harcterein vagy a lengyel forradalmárok mellkasán éppúgy, mint a magyar forradalomban. De máig használják Dél-Amerikától Magyarországig számos helyen.
Az 1780-as londoni Gordon-lázadások idején a kék kokárda az ellenzéki érzelmek szimbólumává vált, és a legtöbb lázadó viselte. Az amerikai függetlenségi háborúban nem volt egyenruhájuk a harcolóknak, így George Washington elrendelte, hogy a rangokat és szerepeket kokárdák viselésével különböztessék meg: „Számos kellemetlenség származik abból, hogy a tiszteket nem lehet megkülönböztetni a közkatonáktól, kívánatos, hogy valamilyen megkülönböztető jelzést azonnal bevezessünk. Például a főtisztek viseljenek piros vagy rózsaszín kokárdát a kalapjukon, a kapitányok sárgát vagy halványsárgát, az alacsonyabb rangú tisztek pedig zöldet.”
Az olasz egységért vívott harcban is kitüntetett szerepe volt a kokárdának. Az olasz trikolór és a kokárda először Genovában jelent meg 1789. augusztus 21-én. Hét évvel később, 1796. október 11-én a Lombard Légió Milánóban elfogadta az első trikolór katonai zászlót.
És a miénkhez hasonló a története és a szimbolikája az argentin kokárdának. Az escarapela Argentina az ország egyik nemzeti szimbóluma, amelyet 1812. február 18-án a Első Triumvirátus rendelete intézményesített. A nemzeti kokárda napja máig május 18-a, amely azon a feltételezésen alapul, hogy 1810-ben ezen a napon viselték először a Buenos Aires-i nők a kokárdát a május 18-i forradalom eseményei során.
A márciusi ifjak kokárdái
Az első kokárda Pest-Budán valószínűleg Szendrey Júlia munkája volt, de pontos leírás nincs róla. A Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusai és történészei szerint a pesti honleányokkal együtt készítették az első kokárdákat a forradalmárok számára.
1848 márciusában a pesti honleányok, többek közt Szendrey Júlia, Egressy Gáborék családja és a társaságukhoz tartozó színésznők készítettek nemzeti színű kokárdákat és karszalagokat a márciusi ifjaknak. A pesti nők piros–fehér–zöld selyemszalagot lapos csokorba hajtogattak. Petőfi Sándor visszaemlékezése szerint 1848. március 13-án, amíg ő maga a Nemzeti dalt írta, a felesége nemzetiszín fejkötőt is varrt magának. Vachott Sándorné emlékirata szerint (Rajzok a múltból) 1848 márciusában Szendrey Júlia fekete selyemruhájának derekát nemzetiszín szalaggal övezte, bal keblén kokárdát, fején kis, nemzetiszín szalagokból összeállított magyar főkötőt viselt.
Ami biztos: a forradalom napján majdnem minden forradalmár márciusi ifjú kokárdát viselt. De nem csak ők. Március 15-e estéjén Laborfalvi Róza is kokárdával mellén játszotta Gertrudist a Bánk bán ünnepi előadásán – ezt tűzte aztán Jókai mellényére, amellyel kezdetét vette egy hosszú és szép, de viharos kapcsolat. (Bővebben erről itt írtunk.)
A Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi Egressy Gábor kokárdáját, amelyről fia, Egressy Ákos így írt a Petőfi Sándor élete című munkájában – kiemelve, hogy apja és barátja, Petőfi azonos jelvényeket viseltek: „Elérkezett márciusnak idusa! E napra már atyám bajuszt és szakállt növesztett, piroshajtókás, pitykés gombos kék dolmányt viselt, vöröstollas pörge kalappal a fején s karddal az oldalán. Balkarját széles nemzetiszínű szalag övezte s a mellére hasonló színű gyönggyel hímzett, korona nélküli magyar címert tűzött. Elől a kalapja mellett, egy fehér bádog-lemez a magyar címerrel s ezzel a körirattal: »Jogot a népnek«. Teljesen egyforma jelvényeket viselt barátja, Petőfi is, széles fringiával az oldalán.”
Ehhez képest Petőfi Sándor Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött kokárdája nem fémplakett, és is nem gyönggyel hímzett korona nélküli magyar címer: piros-fehér-zöld selyemszövetből készült, ovális formára összehúzott szalag, közepén viszont valóban üveggyöngyből fűzött korona nélküli magyar címer látható.
Arany János is kapott kokárdát Petőfitől, amelyet ma az MTA kézirattára őriz. A tárgyhoz tartozó papíron Petőfi feljegyzése áll: „Első nemzeti kokárda és karkötő márczius 15. 1848. Pest”.
A kokárda viselését a forradalom leverését követő időkben betiltották. Ekkoriban Kossuth-szakállat viseltek a forradalmi eszmék mellett kitartó ellenállók. A kokárdákat csak az 1867-es kiegyezés után lehetett újra szabadon hordani. Március 15-én országszerte sokan tűzték fel évről évre, de hivatalosan nemzeti ünneppé csak jóval később, 1927 novemberében vált március 15. gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter indítványára. A kokárda a 20. században az elnyomás elleni fellépés szimbólumává vált – 1956-ban is sok forradalmár tűzte mellére. A világ minden táján hordtak kokárdákat a szabadságért és függetlenségért harcolók.
Források: mnm.hu, Orgona Angelika cikke
