A magyar valóság rétegzettségét sokkal inkább sajátomnak érzem

Kaliforniában született, a San Francisco Art Institute-on végzett, majd hét éve hazatért, hogy ápolja nagymamáját – azóta itt él. Itt ragadt. „Itt minden nyersebb, sűrűbb, nehezebben átjárható, viszont épp ettől izgalmas. A magyar valóság rétegzettségét – a kollektív traumákkal és történetekkel együtt – sokkal inkább sajátomnak érzem” – mondja. Ez a tapasztalat határozza meg művészetét is: az itt sem, ott sem létállapot, ahol az identitás folyamatos mozgásban van, és maga az alkotás válik otthonná.

Nem a csend, nem a béke érdekli, hanem az a pillanat, amikor a zűrzavar egyszer csak formát ölt. „Mindig van bennem feszültség, nincs nyugodt alkotás. De talán ez adja az erejét – amikor eldobom a kontrollt, és hagyom, hogy a káosz kidobja magából a rendet.” A káosz így nem ellenség, hanem közeg: abban építi újra önmagát, abban találja meg a saját rendjét. 

Impulzív, intuitív az alkotási folyamat, maszkulin energiákkal működik, amikor a vászonra applikálja a tárgyakat vagy dobálja fel a gesztusokat. Ezek az alkotás nyers, ösztönös, fizikai erejének megnyilvánulásai. Azonban ez az energia nála nem a dominanciát, hanem a transzformatív tüzet jelenti – azt az erőt, amely kimozdít, kavar, szétbont és újrarendez. Ezzel szemben a szövés, a varrás, a régi textíliák felhasználása a feminin oldal manifesztációja: a lassú jelenlété, a gyógyító, gondoskodó figyelemé. Az egyik teljes őrület, Dionüszosz; a másik Apolló – a rend, a struktúra.

„A szövés akkor jelent meg, amikor a nagymamámat ápoltam. A Covid idején egy régi szövőkeretre mindig valami új darabot készítettem. Nemrégiben összeillesztettem ezeket a kis munkákat, és rájöttem: végig alkottam, csak más formában. Miközben azt hittem, nem csinálok semmit, észrevétlenül rátaláltam valamire, ami új korszakot jelölt ki számomra.” Míg a textillel való dolgozás csendes és meditatív, addig az applikálás, a ragasztás, a vászonra komponálás gyors és lendületes. A vászon – mint küzdőtér és szentély – ebben az értelemben a kettő közti kapu: ahol a test és a lélek, a mozdulat és a csend találkozik. 

Művészetében mindez egyfajta mágikussággal is társul. A gesztus, amellyel a felületeket építi, a ritmus, amellyel az anyagokat egymásra helyezi, a törzsi művészetek ösztönös erejét idézi meg. Mondja is, hogy inspirálja az archaikus művészet, amelyekben az alkotás nem elszigetelt, hanem rituális cselekedet, valamint a kortárs afrikai képzőművészet is hatással van rá. Ugyanakkor ez az ősi energiával telített gesztus nála mindig kortárs nyelven szólal meg: a neon spray-k, az ipari anyagok, a vibráló színek mind a jelenkor vizuális világát hozzák be a kompozíciókba. Így fonódik össze nála a tradíció és a kortárs, a rituális és az urbánus, a kézműves és az ipari.

Robert Rauschenberg fontos igazodási pont számára, ő is igyekszik lebontani a festészet és a tárgyi valóság közti határokat. Az anyaghasználat, az asszamblázsszerű gondolkodás Rauschenberg combine paintingjeit idézi, ahol a festészet a hétköznapi anyagok és a személyes gesztusok összefonódásából születik meg.

Hozzáteszi, hogy a családjában is mindenki valamilyen formában anyagokkal dolgozott: a nagyapa hajóépítő, az édesapa esztergályos, az édesanya virágkötő volt. „Gyerekkoromban sokszor mentem be apuhoz dolgozni – meséli. – Ott kellett csiszolni, szerelni. Aztán a maradék anyagokból csináltam nindzsacsillagokat. Mindig volt körülöttem valami anyag, amit lehetett alakítani, barkácsolni.” Ez a tapasztalat formálta benne azt a taktilis érzékenységet, ami ma is meghatározza művészetét. „Anyu asztala mindig tele volt szárított virágokkal. Olyan is volt, hogy vezetés közben félrehúzott, mert meglátott egy ágat vagy virágot, amit muszáj volt leszednie.” Nem véletlen, hogy Koltai számára az alkotás nemcsak festés, hanem mentés is – a tárgyak megőrzése, új jelentéssel való felruházása. „Mindig is volt bennem valami mentőösztön. Szétszedtem dolgokat, aztán rosszul éreztem magam, és összevarrtam őket.”

Ez a kettősség – a destrukció és rekonstrukció vágya – végigvonul a munkáin. A talált, elhasznált, sokszor „szemétnek” tűnő anyagok új életre kelnek kezei között. Különösen vonzódik azokhoz a tárgyakhoz, amelyek a magyar gyökereire emlékeztetik. „Talán ez a nosztalgia arról szól, hogy »volt, de mégse volt« – egyfajta kelet-európai érzés, amit nehéz elmagyarázni, de mélyen bennünk él.”

Amikor az egyetemről kérdezem, elmosolyodik. „Annyiban javított az otthontalanságérzetemen, hogy ott megtaláltam a többi furi magot, de ott sem volt igazi közösség, inkább egy csomó különc ember egymás mellett. Mindenki egy kicsit outsider volt, mégis valahogy közösség lett belőle.”

Nem azért, mert minden tökéletes volt, hanem éppen azért, mert semmi sem volt tabu. „Ott minden elfogadható volt. Fontos volt az őszinteség. Senki nem feszült azon, hogy ki milyen.” Magyarországon az aqb az a hely, ahol leginkább hasonló élménye van. „Idáig nem találtam másik ilyen közösséget. Van egy alap közeg, egy otthonos érzés. Itt tényleg mindig történik valami izgalmas. Az idővel hadilábon állok, de itt néha sikerül elkapni valamit ebből a közös áramlásból. Miközben mégis van helyem a saját kis univerzumomnak is, ahová elvonulhatok, ha kell az egyedüllét.”

Most épp az alkotáson van a fókusz, ugyanis már nagyban készül a november 18-án a Bartók Béla Kultpontban nyíló kiállítására, ahol az asszamblázsai és a vászonképei egyaránt szerepelnek majd. Ahogy beszél a készülő munkákról, a káosz már nem tűnik zűrzavarnak, inkább egy élő rendszernek, amelyből lassan kibomlik a rend. Talán ez Koltai Barbara valódi tere: ott lenni, ahol minden még formálódik.

Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu