A Színház- és Filmművészeti Egyetemen beszélgetünk, ahol rendező mesterképzést tanít.
Azt mondták az első nap, hogy azért kaptam én ezt a termet, mert itt van a legjobb fény.
Az óceánjáró zongorista legendája, a Sorstalanság és az Este plakátja is kint van a falon.
Nemsokára a Semmelweis plakátja is kikerül. Csütörtöktől játsszák a mozik, a bemutató pedig kedden lesz a SOTE-n Merkely Béla professzor jelenlétében. Ott nincs mozi, fel kell építeni egyet.
Ez a film arról is szól, hogy az igazán nagy dolgok az életben rendkívül egyszerűen születnek meg.
A sztori valóságos alapja az, hogy Semmelweis szállásadónője mos az udvaron, és ott van egy fehér por, calcium hypochlorite, észreveszi és elkéri. Vízbe rakja, és először érzi azt, hogy ez a szer elveszi a hullaszagot a kezéről. Mostak ők kezet, de az nem volt elég. Mindez azért érdekes, mert Semmelweis is sokat boncolt, a mestere, akitől tanult, harmincezer hullát nyitott föl. Ám szüléseket is levezettek, és amíg nem dolgozták ki az eredményes fertőtlenítés rendjét, nagyon sok nő meghalt a szülés során.
A Semmelweis-filmben hol van a fény?
A filmben árad a fény, ismeretlen világot mutat be, de a lényeg, amikor a fény az emberi arcokon állapodik meg. Ez a leglényegesebb világ, amit látunk abban a komor és kemény környezetben.
Megszólal Koltai telefonja.
Éppen Hegedűs D. Géza hív, muszáj felvennem.
Miért hívta?
Évek óta azon gondolkozunk, hogy a színészeket bevonjuk az oktatásba, neki végzős színész osztálya van, sokszor dolgoznak velük a mi rendező hallgatóink. Egyébként most konkrétan azért hívott, mert az Amadeust rendezi a Pesti Színházban, és meghívta az osztályt a főpróbára.
Több mint hetven filmmel a háta mögött mit gondol arról, mennyit változott a mozi az elmúlt fél évszázadban?
Ami soha nem változik semmit, az az, hogy a néző embermesét akar látni. Én tagja vagyok az Oscar-díjat osztó amerikai filmakadémiának és az Amerikai Operatőrök Egyesületének is, és azt látom, hogy nem feltétlenül a nagy horderejű filmek nyernek, hanem az igazán hiteles embermesék. Egy olyan hőst akarnak látni a nézők, aki példát mutat, akit lehet követni.
Elképesztő színészekkel, színésznőkkel dolgozott Hollywoodban.
És ami igazán nagy dolog, hogy elfogadtak engem.
Miért fogadták el?
Jodie Foster például azt mondta, hogy azért kellek neki, mert én nagyon mélyen látom az embert, nagyon izgalmasan, sok melegséggel tudom ábrázolni. Az európai szemlélet az, hogy mi nagyon mélyen belülről építkezünk egy kapcsolatban. Most a Pető Intézetből jöttem éppen, mert én lettem a jótékonysági kezdeményezésük nagykövete, és azt láttam ott, ahogy a hátránnyal született gyerekeknek azt tanítják, hogyan lehet egy embert megérinteni. Azt tanítják nekik, hogy nemcsak ők vannak a világon. Annyira megrázó volt az élmény, hogy azt hittem, elsírom magam. A legnagyobb pillanat az volt, amikor két gyerek megtalálta, megérintette egymást.
Az operatőrnek meg egy kicsit talán szerelmesnek is kell lennie a színésznőbe, hogy megszülessen a varázslat a mozivásznon. Törőcsik Mari például főiskolai hallgatóként még nem volt kész színésznő a Körhintában, ám Hegyi Barnabás operatőr kamerája elképesztő varázslatot művelt vele.
Nemrég vetítettem éppen a Körhintát a tanítványaimnak. Törőcsik, akivel végig nagyon jóban voltunk, maga is tudta, hogy még nem volt kész színésznő az első filmjében, de nagyszerű ajándék a sorstól, hogy zseniális szakemberekkel dolgozhatott. Mondta is nekem néhányszor, hogy nagyon kevés embernek tudja odaadni magát, de én vagyok az egyik. A Prés című filmben annyira fölkínálja magát a kamerának, ami a pőrére vetkőzést jelenti. Nem szoktak belenézni a kamerába a színészek, de itt még ez is megtörténik. Maár Gyula rendezővel ez mániánk volt akkor. Egyébként Illés György operatőr, aki a mesterem volt, mondta mindig, hogy az én felelősségem az emberi arc.
Nem csoda, hiszen filmjeiben sok közelivel dolgozik.
A Semmelweisben is sok a közeli. Mindig kérdezik, hogy miért engedem olyan közel a kamerához a színészeket. Karnyújtásnyi távra. Sokszor közelebb is húzom őket, hogy a legfeszültebb kompozíció legyen. Szabó István nagyon sok felvétel után megkérdezte, hogy láttam-e az angyalt átrepülni. Ha nem, újra felvettük a jelenetet. Sean Connery, aki meg egy kellemetlen fráter volt, és aki semmit nem szeret magán kívül a világon, a forgatás végén egy üveg pezsgőt küldött azzal a felirattal, hogy „én drága Lajosomnak”. A forgatás alatt ugyanis nagyon jóban lettünk, mert senki nem mert odamenni hozzá, én viszont igen, és megkérdeztem, hogy mi a baja, miért morog állandóan. Azt mondta, hogy semmi. Csak legyek a forgatás motorja.
Miért szerették a színészek?
Mert közvetlen voltam velük, kedves. És figyeltem rájuk. Megköszöntem, ha valamit megcsináltak jól. Meg persze tisztelték a munkásságom. Egyébként érzelemdús a képteremtésem, sokszor mondták is, hogy látszik, kit szeretek és kit nem.
Honnan jön ez a melegfényes emberábrázolás?
Anyám nagyon sokat varrt otthon. Nekem soha nem volt új kabátom, csak az, amit a nővéreméből anyám átalakított egy varrógép segítségével. Amikor jött a délutáni alvás, akkor az anyám mindig mellém feküdt, és megvárta, amíg elnehezedem. Ha megidézem ezt a pillanatot, sokszor könnybe lábad a szemem. Amikor felébredtem, rendszerint már alkonyodott kint, a szobában csak a varrógép kicsi fénye világított, ami arra elég, hogy a tűt lássák. Ezen kívül valami furcsa, lebegő, alkonyati fény vonta be a szobát. Ezt több filmemben is életre keltettem, például az Angi Verában.
Koltai Lajos milyen kisfiú volt?
Szerény srác voltam, nem voltam nagy vagány, nem tudtam az iskola mellé járni, mert közel laktunk, az anyám látta, hogy bemegyek-e. Mindenki tudott mindenkiről mindent. Anyám naponta találkozott a tanáraimmal az utcán. Nekem egyébként mindig nagyon fontos volt a család. A nagyanyám a kezemben halt meg. Ezt belőlem már soha nem lehet kitépni. Éreztem az utolsó leheletét, de ez csak később tudatosult.
A családja melyik filmjét szereti a legjobban?
Az Estét sokan szeretik, amelyben Vanessa Redgrave és Meryl Streep is saját lányával játszik. De a lányaimnak A napfény íze is fontos film, az egyik ott ismerkedett meg a partnerével, akitől aztán az unokáim is születtek. Szerették a Megáll az időt, meg az olasz filmjeimet is, Tornatoréval Az óceánjáró zongorista legendáját és a Malénát, amelyért Oscar-díjra is jelöltek.
Nem először dolgozik a lányával. A Semmelweisben ő volt a fősminkes. Milyen érzés? Büszke rá?
Jó érzés, nagyon büszke vagyok rá, mert alaposan megtanulta tőlem, hogyan kell bánni a színészekkel. Ez azért is fontos, mert bemegy a színész a sminkbe, és sokszor kiönti a szívét. Szokott a castingban is közreműködni, javasol színészeket, akiket aztán vagy elfogadok vagy nem.
A filmtörténetben a Szabó–Koltai páros van olyan legendás, mint Ingmar Bergman és Sven Nykvist kettőse.
Ugyanolyan komolyan vesszük a dolgunkat, és ugyanolyan komolyan vesszük a fényt. Negyven éven át készítettünk együtt filmet Szabó Istvánnal. Ott van a Bizalom, a Mephisto, a Redl ezredes, A napfény íze. Ezek mind nagyszerű alkotások. A Hanussen például újra aktuális, mármint az, hogy nagyon jó lenne manapság is tudni a jövőt. Szabó István személyesen is ismerte Bergmant, mindkettőnk példaképe volt. Én meg Liv Ullmannal tartottam a kapcsolatot. Sokat beszélt Bergmanról, elmondása szerint nem volt könnyű ember.
Egyébként Amerikában engem tartottak az új Sven Nykvistnek. Szabóval meg úgy kezdődött minden, hogy azt mondta az első filmünk előtt, hogy régóta figyel engem, de arra kér, hogy semmit nem elfelejtve abból, amit eddig csináltam, induljunk el egy új úton. Nekem a mai napig problémám sokszor, hogy szeretek a kitaposott úton menni, de túl kellett lépnem a mézbarna félhomályon, amely talán a Déryné, hol van? című filmemben érvényesül a legjobban.
Felmerült az valaha is, hogy más pályát választ? Sokat fotózott fiatalon?
Fotóztam, de nem olyan sokat, mert nem nagyon volt rá pénzünk. A főiskolai felvételire például az első képsorozatomból vittem fotókat, amelyeket egy iskolai kiránduláson készítettem. Az első tekercsemből. Az iskolában négy amatőr filmet forgattam, ebből az egyik, a Kerítés című nyert is az amatőr filmfesztiválon, másodikok lettünk. Improvizáció címmel is készült egy filmem ebben az időben. Az meg azért emlékezetes, mert a későbbi feleségemet ekkor ismertem meg. Valaki ajánlotta neki, hogy jöjjön el a filmemben szerepelni. Megláttam és beleszerettem, nagyon szép lány volt. Ötvenkét éven át voltunk házasok, két éve halt meg.
Ötvenkét év a mai világban sok időnek tűnik.
Csodálatos volt, hogy tolerálta a külföldi munkáimat, ugyanis a fél életemet nem töltöttem itthon. Biztosan nem volt könnyű neki, de nem akart velem jönni Amerikába. Gimnazista korunk óta együtt voltunk, a szalagavató ünnepségen kezdődött a kapcsolatunk, szóval 52 éven át voltunk házasok, de 58 évet töltöttünk együtt. Szerette a filmjeimet, de nem tudtuk megbeszélni, inkább irodalomról beszélgettünk.
Boldog élete volt?
Inkább úgy mondanám, hogy sok boldogság ért.
Mi az, amit megbánt az életében?
Azt, hogy nem kérdeztünk eleget a nővéremmel a szüleinktől. Sajnos most már nem élnek, ezért ma már nincs, aki tudna a kérdéseinkre válaszolni. Apám jóképű férfi volt, rádióriporterként is dolgozott, és egy alkalommal felajánlottak neki egy szerepet. Anyám meg azt mondta, hogy vagy a családot választja, vagy mehet. A nagyapám viszont színészkedett néhányszor a Tabánban a húszas években, táncos-komikus volt, még Szecsődi Irénnel is játszott együtt.
Filmjeinek minden hőse kívülálló, aki kemény küzdelmek árán ér el bármit az életben.
Én azokról forgattam filmet, akiket a sorsukkal küzdve a falhoz vert az élet.
Hogyan lehet feldolgozni azt, hogy 58 év után elveszti valaki a feleségét?
A lakásban minden úgy van, ahogy ő hagyta, amikor elment. A kedvenc kardigánja is elöl van. Nincs olyan nap, hogy ne beszélgetnék vele, vagy ne simogatnám meg azt a kardigánt. Ez engem nem nyomaszt, én így akarok élni. Együtt az élőkkel és a halottainkkal.
Fotók: Kállai Márton
