Amikor a családom egyik, évtizedek óta Németországban élő tagja férjhez ment, egy búzavirágmintás Zsolnay készletet kért nászajándékba. Ez számára – a szépségen túl – valamiféle otthonosságot hordozott. Önöknek – akik évtizedek óta ezek közt a tárgyak között élnek – mit jelentenek a Zsolnay kerámiák?
Szabó András: Én egy polgári enteriőrben szerettem bele a Zsolnay kerámiákba a szocializmus idején. Az első feleségem szülei éltek ilyen körülmények között, és egy kisebb Zsolnay-, valamint Fischer-gyűjteménnyel rendelkeztek. Ez a miliő olyan nyugalmat, békességet és harmóniát árasztott, hogy úgy éreztem: ilyen közegben szeretnék élni. Akkoriban kezdtem el érdeklődni a Zsolnay kerámiák története iránt. Lenyűgözött a család, amelyben a generációk száz éven keresztül továbbvitték és gyarapították a szüleiktől örökölt tudást. A kiegyezés és az azt követő időszak történelmi szempontból is rendkívül érdekes. A társadalom egy része elindult a polgárosodás irányába, és a nemzeti önbecsülése, identitása természetes megnyilvánulásaként igyekezett magyar termékeket használni például a háza megépítésénél vagy berendezésekor. A Zsolnay manufaktúra élen járt abban, hogy míg a szépséget alapvetően fontosnak tartotta, képes volt a műszaki és építészeti elvárásoknak megfelelő, magas minőségű termékek előállítására. Hamar felismertem, hogy ez olyan érték, amelyet érdemes megóvni, és a történetét megismertetni az emberekkel.
Magdi, önnek volt valamilyen gyermek- vagy ifjúkori kötődése ezekhez a porcelánokhoz, vagy Andráson keresztül került közel hozzájuk?
Költő Magdolna: Volt, de nem a Zsolnay tárgyakhoz, hanem a herendi porcelánhoz. Én Veszprém megyében, Tapolcán születtem. Édesanyámék hatan voltak testvérek, ebből négy lány, és mindegyikük házasságkötésekor a nászajándék egy komplett herendi étkészlet volt, úgyhogy a mi családunkban ennek volt presztízse. Amikor már fiatal felnőttként láttam a Zsolnay tárgyakat, azok elsősorban a túldíszítettségükkel ragadták meg a figyelmemet, de a vonzalmam ösztönösen inkább a herendiek stílusához húzott. Csaknem negyvenévesen lettem András társa, és mivel akkor ő már szenvedélyes gyűjtő volt, egyre többet találkoztam a Zsolnay kerámiákkal. András a válásakor a családjára hagyta az addigi gyűjteményét, így lényegében közösen kezdtük újra a gyűjtést, ami megkönnyítette számomra a bekapcsolódást. Lépésről lépésre kerültem közelebb a kerámiákhoz, és értettem meg, hogy András számára mitől harmonikus és szeretetre méltó egy-egy Zsolnay darab. De azért a gyűjtő tevékenységétől én mindig kicsit távol maradtam, tehát a gyűjtemény teljes mértékben az ő személyes ízlésének, munkájának és az előbb általa kifejtett gondolatainak, eszményeinek megtestesülése. Ebben aktív szerepem nem igazán volt. Ha a képgyűjteményről beszélünk, ott már sokkal szorosabb volt az együttműködés a kollekció kialakításakor.
Az első Zsolnay darab, amelyet András vásárolt, egy tűzmadaras mosdótál volt. Kezdettől tudatosan gyűjteményt épített, vagy eleinte inkább a személyes ízlése és az ösztönös döntések domináltak?
Sz. A.: Első pillanattól fogva tudtam, hogy ez egy életre szóló elkötelezettség. Én nem mosdótálat vásároltam, amelynek találtam egy tetszetős helyet a lakásban, hanem egy műalkotást, amely az egyediségével, a különleges díszítettségével ragadott meg.
Ma a Zsolnay tárgyak többnyire aukciókon kelnek el. Akkoriban hol lehetett ilyenekhez hozzájutni?
Sz. A.: A Zsolnay kerámiáknak mindig volt presztízsük. Minden polgárosodott családnak volt egy-egy darabja, az én édesanyámnak is voltak kisebb ajándéktárgyai, de nem nagy méretű, kivételes darabok. A Klein Ármin által megálmodott díszítés ismert volt, azonban én addig csak képeken láttam. Négyezer forint volt a havi mérnöki fizetésem, és negyvenezer forintért vásároltam ezt a tálat egy antikvitásban. De olykor az Ecseri piacon is rá lehetett bukkanni értékes darabokra.
Egész életében mérnökként dolgozott. Ezt mindvégig csak hobbinak tekintette?
Sz. A.: Ma is hobbiként élem meg, azonban felelősséggel is jár, hogy ez mára egy egyedülálló kulturális értékkel bíró gyűjtemény.
A festmények gyűjtése ezzel párhuzamosan zajlott?
K. M.: Abszolút, hiszen nekünk egy új miliőt kellett a magunk számára megteremtenünk, amelynek ezek az alkotások meghatározó elemei voltak. A mi kapcsolatunk alapja, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Már az elején kiderült, hogy a művészeti ízlésünk is meglehetősen különböző. András a Zsolnay kerámiák historizáló, gazdagon díszített darabjait gyűjtötte, engem azonban elsősorban az eozinos mázzal készült, modernebb alkotások érdekeltek. A festményeket tekintve hasonló volt a helyzet. András Perlrott-Csaba Vilmos élénk színeket használó kompozícióival rokonszenvezett, míg engem Egry József atmoszferikus, finom, gyakran éteri képei ragadtak magukkal, amelyek azt sugallták, hogy kicsit benn is vagyok a térben, ugyanakkor kívül vagyok, elmosódnak a határok.
András, az Egry-képek gyűjtésével eleinte csak Magdi elragadtatásának hódolt?
Sz. A.: Magdi – ahogyan említette is – balatoni lány. A tó szeretete zsigeri része, szokta is emlegetni, hogy gyermekként azon a szőlősoron játszott, ahol Egry festette a badacsonyi képeit. Számára magával ragadó, ahogyan ezeken az alkotásokon megjelenik a fények és a víz játéka, és összemosódik a képen feltűnő alakok kontúrjaival. Az első Egry-képet egy születésnapjára vásároltam, és az öröme engem is megérintett. Néhány évvel ezelőtt építettünk magunknak egy házat Tihanyban, és amikor kinézek a hálószoba ablakán, ugyanazt látom, amit ő látott a badacsonyi dombról. Azóta én is megszerettem a Balaton folyton változó színeit. Ráadásul az Egry-képek is sajátosak, és számomra ez fontos. Ha most mutatnék tíz alkotást, azonnal megmondaná, melyik közülük az Egry-kép. Mindez a Zsolnay kerámiákra is igaz, mert mindegyik egészen sajátos művészi kifejezésmóddal bír. Ez kivételes tudás, és bennem így találkozik az Egry- és a Zsolnay-gyűjtemény.
Jogosan adódik a kérdés, hogy akkor mit keresnek itt a rendkívül expresszív Perlrott-Csaba Vilmos-képek. Pályakezdő mérnökként az 1970-es években úgy lehetett 21 nap pluszszabadsághoz jutni, hogy az ember elvégezte a marxista-leninista egyetem szakosítóját. Elmentem az esztétikai képzésre, amelyet Aradi Nóra tartott. Hamar rájöttem, hogy engem őszintén érdekel, amiről beszél. Szerencsém volt, hogy az életem során ilyen találkozásokban jócskán volt részem. Az 1970-es évek környékén az impresszionisták virágkorukat élték, és én elsősorban rajtuk keresztül kerültem közel a képzőművészethez. Sok nagybányai festő képeit gyűjtöttem, és ez a mai napig így van. Ugyanakkor elismerem Egry József tudását.
K. M.: Két ambíciónk volt szerintem az Egry-gyűjteményt illetően. Az egyik – amit már említettünk – a Balatonhoz fűződő kapcsolata, a másik, hogy szeretnénk egy teljes keresztmetszetet adni a pályájáról, bemutatni a művészete alakulását, fejlődését.
Sz. A.: Hallatlanul érdekes történet, hogy itt van egy magyar ember, aki őstehetség volt, sosem tanult igazából se festeni, se rajzolni, bár tanulgatott itt-ott. A gyűjteményünkön keresztül meg tudjuk mutatni, milyen alkotói utat járt be.
Magdi most a Resonator Kulturális és Művészeti Alapítvány ügyeit viszi. Az eredeti szakmája is a kultúrához köti?
K. M.: Nem, én alapvetően racionális lény vagyok, kiemelt matematika tagozaton érettségiztem, és csak azért nem lett belőlem természettudós vagy mérnök, mert a fizikatanárommal szemben voltak emberi fenntartásaim, így a közgazdasági egyetemet választottam. Ez az 1970-es évek közepén történt, amikor a különböző matematikai módszerek használata és gazdasági folyamatok modellezése volt az egyik meghatározó irány, és én ebbe dolgoztam bele magam elég komolyan. A diploma megszerzése után rögtön megszületett a két gyermekem, tehát jött négy év kihagyás, majd a '80-as évek közepén a bankszférában helyezkedtem el. Ott dolgoztam egészen addig, amíg tíz évvel később Andrással össze nem kötöttük az életünket. A művészeti érdeklődésem egyértelműen az ő inspirációjára indult el, engem az ösztönzött, hogy részt vegyek abban, amit ő ilyen nagy kedvvel végez. De azt gondolom, hogy én azért Egry József csodálatán túl megmaradtam egy meglehetősen racionális, a pénzügyeket kezelő személyiségnek. Ami az alapítványnál a kultúra érdekében zajlik, azt nagy kedvvel csinálom, de nem annyira a kultúra, a művészettörténet az erősségem, hanem az a fajta racionális megközelítés, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy szervezet céljai megvalósuljanak, és az alapítvány hosszú távon működőképes és eredményes legyen.
A Zsolnay-gyűjtemény jelentős része a Kőrössy-villában kapott helyet, ahogyan az Egry-alkotások is. A közönség előre meghirdetett tárlatvezetéseken járhatja be a villát és a kiállítást. Hogy találtak rá az épületre?
K. M.: Még nem éltünk együtt, de már munkakapcsolatban voltunk, és itt, a Városligeti fasorban találkoztunk egy beszélgetésre. Séta közben András rámutatott erre az épületre, hogy ismerem-e ezt a fantasztikus villát. Mire mondom neki, hogy persze, én az Ajtósi Dürer sorra, az István Gimnáziumba jártam, és itt a fasorban volt egy kis étterem, ahová évekig ebédelni jártunk az osztálytársaimmal, és itt sétáltunk el előtte. Gyönyörű, feleltem, de fogalmam sem volt, milyen célokat szolgált. András mondta, hogy az Állami Vagyonügynökség által meghirdetett privatizációs pályázat keretében ehhez az épülethez a cégén keresztül hozzájuthatna. Azonnal rávágtam, hogy ez hatalmas kincs, és ha van rá esély, akkor azért mindent érdemes megtenni.
Sz. A.: Az államnak szüksége volt egy ingatlanunkra – a Duna Televízió számára –, meg akarta vásárolni a Mészáros utcai székházunkat, azonban nem volt pénze, így cserébe felajánlotta, hogy az Állami Vagyonügynökség portfóliójából nézzünk hasonló értékű ingatlant. Így bukkantam rá az egykor az Offset és Játékkártya Nyomdának helyet adó villára. Mindenképpen helyre akartam hozni az épületet, és elkezdtem utánajárni a történetének. Feljegyzéseket, régi fotókat keresgéltünk – Csabai Flóra építésszel és Reichard Ágnes belsőépítésszel –, hogy az eredeti állapotának megfelelően állítsuk helyre. A cég irodái költöztek ide, ám eljött egy pillanat, amikor megálljt parancsoltam, és úgy döntöttem, nem növekszünk tovább, hanem inkább a hatékonyságunk növelésére koncentrálunk. Újragondoltuk a portfóliónkat, és a villában jelenleg a gyűjtemények kaptak helyet, valamint a kulturális törekvéseinket valósítjuk meg.
Tavaly szeptemberben nyílt meg a Zsolnay-gyűjtemény. Ez a teljes kollekció?
Sz. A.: Nem, az itt kiállított anyag a gyűjteménynek körülbelül a 65 százaléka. Amikor Zsolnay kerámiákról beszélünk, fontos megkülönböztetni a manufaktúra, majd gyár különböző alkotói korszakait. Az első, csaknem ötven évig tartó, historizáló időszak – ahogyan Magdi említette – számomra különösen kedves, így ez a gyűjtemény markáns részét képezi. Most közkinccsé tettük ezeket a darabokat, ahogyan korábban Gyugyi László a saját gyűjteményét Pécsett. Számunkra az a biblia, mert bizonyos időszakokból teljes áttekintést ad és pontosan katalogizált. A historikus időszakot tekintve a Gyugyi-gyűjtemény és az enyém hasonló mérvű, a szecessziós korszakból viszont a pécsi gyűjtemény egyedülálló ritkaságokat vonultat fel. Kár is volna ilyen módon párhuzamba állítani a kettőt, inkább csak azért említettem, mert számunkra példaértékű, hogy az a gyűjtemény is közkinccsé lett, és az érdeklődők gyönyörködhetnek benne. Szerettem volna, ha Budapesten is van egy méltó Zsolnay-kiállítás. A Kőrössy-villa ráadásul ennél komplexebben vonultatja fel a szecesszió művészeti törekvéseit: a fantasztikus épület Budapest egyik ékköve, a festmények pedig kiegészítik a művészeti élményt.
Magdi alkalmanként látogatókat is körbevezet. Mit gondol, akik ideérkeznek, mire kíváncsiak?
K. M.: Amikor tavaly szeptemberben megnyitottunk, akkor a köztudatba elsősorban úgy kerültünk mint Zsolnay Múzeum. Mi azonban nem vagyunk hagyományos értelemben vett múzeum, a kiállítóterek nagysága miatt 15 főnél több egyszerre nem tartózkodhat bent, mert akkor már egymást akadályozzák. Ez viszont személyessé teszi a találkozásokat, az ideérkezőknek alkalmuk van kérdezni, beszélgetni. Megismerik a villa kalandos történetét, egy tág korszakot a kiegyezéstől az első világháborúig, annak művészetileg két rendkívül eltérő stílusirányzatát ismerhetik meg, például a gyönyörű Róth Miksa-ablakunkon keresztül.
Sz. A.: Egyrészt hiszünk abban, hogy a társadalom javára válik, ha a tagjai megismerik a saját történelmüket és annak összefüggéseit. Másrészt pedig szerettünk volna példát mutatni, mert a pénzt nemcsak számolni lehet, hanem vissza is lehet forgatni a társadalom hasznára.
A tárlatvezetésekre itt foglalhatnak helyet.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
