 |
A község lakosságának más része gyanakodva, de még kicsit felülről kezelte azt a néhány embert, akik április végén a Jancski-féle nagyvendéglőben (ma ennek a helyén van a Pentele bisztró) arról "handabandáztak", hogy várost építeni jöttek Dunapentelére. Különösen nagy feltűnést nem keltettek, mert a megelőző hónapokban útépítés folyt Pentelén, és így a falu lakossága valamelyest hozzászokott az idegen munkások jelenlétéhez. Az első napok viszonylag hiteles történetével Garancz István hajdani előmunkás naplója szolgál: "1950. április 28-án érkeztem Dunapentelére, szakadó esőben... Érkezésem után a Jancski-féle vendéglőben arról érdeklődtem, hogy itt a területen vannak-e mérnöki előmunkálatokra valló karókitűzések. Az egyik ember, Trillovics Lajos pentelei lakos nagyon kedves volt hozzám, érdeklődött jövetelem céljáról. Közben pár fröccsel kínáltam meg a kocsmában levő embereket, és Trillovics felajánlotta, hogy ő nekem rögtön szállást keres, Ő is emlékszik arra, hogy itt látott mérnöki kitűzéseket. Egy helyen pontosan emlékszik rá, hogy a gulyakijáró után, az erdő szélén, a Keresztesek földje mellett látott egy karót, amit ő mérnöki munkának tart. Én erre megörültem, hogy jó nyomon járok és a jó hír örömére újabb fröccsökkel próbáltam az emberek emlékezőtehetségét emelni... Fél órán belül vezettek is Gerendai Gyula lakására, ahol két hétig laktam, ameddig családomat Mohácsról Dunapentelére nem szállította a gyárépítő vállalat..."
Az első napon még gyalog indultak útnak a munkások, mégpedig a két alapvető feladat szerint, kétfelé. Az egyik csoport hozzákezdett a sikló (felvonó volt a Vidám Park területén) építéséhez, vagyis a Dunán érkező anyag feljuttatását készítették elő. A többiek, akiknek szállásokat kellett építeni, a hatos úton indultak Dunaföldvár irányába. Fazekas Imre ács brigádvezető visszaemlékezése szerint: "Körülbelül a mai Béke tér helyén, közel a Lajos-kőhöz álltunk meg, ahol egy dűlőút keresztezte az országutat. Barakkok építésével kezdtük. Gabonatábla volt az első kitűzött barakk helyén. Igencsak sajnáltuk el taposni..."
A hajdani nagy barakktáborokban, a Délivárosban, a Radarban ezrek laktak. Aki munkát kapott Sztálinvárosban, annak szállás is járt. Egy vaságy, egy szék, egy keskeny furnér vagy pléh szekrényrekesz valamelyik barakkszobában. Eleinte a felépült végleges lakásokat is szállásnak használták, hiszen az első évben családok nem is költözhettek az építkezésre. S ahol tízen-húszan laktak együtt, ott a tisztaság védelme egyszersmind az egészség védelmét is jelentette. Bizony nem szégyen, de 1952-ben a következő rendeletre is szükség volt: "A hét első két munkanapján a Szűrőállomás éjjel 24 óráig ügyeletet tart. Ez idő alatt a tisztaságfelelősök a telep minden tömegszállását átvizsgálják, hogy az otthonukból visszatérőket megakadályozzák a féregbehurcolásban. Egyébként az eddig kéthetenként végzett porzást ezentúl hetenként kell elvégezni, mégpedig úgy, hogy a DDT-por a dolgozó testével közvetlenül érintkező ruhákba jusson."
Kik voltak az idesereglett ezrek és tízezrek? A korabeli magyar társadalom minden rétege és csoportja elküldte ide képviselőit. Többségében tisztességes munkás-és parasztfiatalok jöttek, de olykor-olykor az elviselhetőbbnél több volt a kalandor, a munkakerülő, a prostituált, deklasszált is. Egy híresztelés azonban nem igaz, a hőskorban elítéltek sohasem építették Sztálinvárost. Ez sértette volna a város rangját és azokét, akik szerte az országban büszkén vallották magukat az első szocialista város építőinek.
