A székelyudvarhelyi együttes Barokk Ballada című műsora egyrészt arra a zenei anyagra utal, amit a barokk kor nagymesterétől, J. S. Bach-tól kölcsönöz, és amely a kalotaszegi népzenével - jelesül Fodor Sándor Neti prímás dallamaival - párosítva képezi a műsor hangzó testét; másrészt a táncra. Talán kevesen ismerik fel a ballada szavunkban a tánc, táncolni jelentést, de az ugyanarról a tőről fakadó bál szavunk még emlékeztet rá. A tánc nemcsak tombolás, de az önteremtődés és a teremtés lehetősége is: annak a sajátságos térnek és időnek (helynek és
pillanatnak) a megalkotása, amely az ember tulajdonképpeni otthona, hiszen az objektivációk sokféleségében szétszóródott egzisztencia csak a tánc integráló erejében tapasztalhatja meg a lét egységét.
A műsor evokatív képekbe szerkesztve, a tánc elvont nyelvezetét használva jelenik meg a nézők előtt, a barokk kor jellegzetes érzésvilágából, a carpe diem és a memento mori egymásnak feszülő dinamikájából nyerve lendületet. A két zenei kifejezésmód a nyilvánvaló hasonlóságok (pl. a hegedűjáték sűrített, tizenhatodos figurációja, a basso continuo lüktetése) és a stiláris (pl. hangszerelés), illetve dinamikai különbségek révén teremti meg azt az egyedülálló atmoszférát, melyben a mesterkélten bonyolult és az egyszerű, a játékos és a komoly, a patetikus és az érzéki, a transzcendens és az immanens elegye metafizikai emelkedettséget áraszt.
