Hanslick a "zenei szépségben" olyan minőséget igyekezett megragadni, amellyel a zenei műalkotások nem a befogadó lelki tartalmainak, nem a fogalmi nyelvnek, és nem is a természet-utánzás eszméjének köszönhetően rendelkeznek, hanem saját egyedi "hangozva mozgó formáik" révén. Kizárólag ez utóbbiak alkothatják a zeneesztétika tárgyát, amelyeket végre meg kell szabadítani az "érzések homályától", a "patologikus élvezettől", a zene tiszta lényegét korlátozó "költői póráztól", egyáltalán a "jelentés fantomjától". Liszt és Wagner, a mű legfőbb ellenfelei, ebben súlyos félreértést, szentségtörést, üres formalizmust láttak, ami nagyban befolyásolta a könyv recepcióját. A zenei szép ma mégis joggal tekinthető a zene esztétikai megítélésében a 19. század közepétől meginduló protofenomenologikus színezetű szemléletváltás kezdőpontjának, s ezzel együtt e többé-kevésbé a mai napig rejtett hagyomány kulcsművének.
Eduard Hanslick (1825-1904) jogi és zenei tanulmányok után előbb a bécsi kormány hivatalnoka, majd a bécsi egyetem zenetörténet tanára lett. Nevét Európa szerte 1854-ben kiadott műve, A zenei szép tette ismertté. Személyes ismeretség fűzte a korszak legjelentősebb zeneszerzőihez - Schumanntól Liszten, Berliozon, Wagneren át Brahmsig és Dvorákig. Zenekritikái kora bécsi hangversenyéletének páratlan dokumentumai, amelyek ugyanakkor szerzőjük szélsőséges megítélésének is a forrásaivá váltak.
A könyv a Typotex kiadó gondozásában jelent meg, a magyar kiadást Csobó Péter György, a Nyíregyházi Főiskola zene-esztétika tanára fordította.
