Az előadó-művészeti törvény a kamarazenekar fogalmát a következő-képpen írja körül: olyan zeneműveket játszó szervezet, melynek az előadásonkénti átlagos létszáma 12, legfeljebb 23 fő, ide értve a népi zenekart és a big band-et is. Ennek kapcsán emelt kifogást például a gondola.hu honlapon megjelent cikk, miszerint a méltán neves, értelemszerűen négy tagból álló vonósnégyesek többé nem sorolhatóak a kamarazenekar kategóriájába, s emiatt esnének el a nekik szánt forrásoktól. Mint Popa Péter hegedűművésztől megtudtuk, az összefüggés nem állja meg a helyét. Hiszen azoknál a műveknél, amelyekben minden muzsikusnak külön szólama van, az előadó csoportot együttesnek (ensemble) nevezi a szakirodalom. Az együttes három és huszonhárom fő között változatos összetételben fordulhat elő, s zenekarról (orchestra) - ha nem a pongyola köznapi szóhasználatot, hanem a szakmai nyelvet tekintjük - csak akkor beszélünk, amikor egy szólamot több hangszeres egyidejűleg szólaltat meg. Példaként Richard Strauss-t hozza fel: az éppen huszonhárom szólóvonósra írt Metamorphosen című művénél sem alkalmazza a "vonószenekar" megjelölést, hiszen az előadók mindegyike önálló szólamot játszik. Mindebből következik, hogy a vonósnégyes formációk - legyenek bármily színvonalasak is - sosem voltak, illetve lesznek a szó műfajelméleti értelmében vett zenekarok, hiszen tagjaik egyenként különböző szólamokat játszanak hangszerükön. Ennek pedig nem az előadó-művészeti törvény megfogalmazása vet gátat, hanem a zenetörténet tiszteletet parancsoló hagyományai.
