Az operától néhány percnyi sétára álló, egykori főhercegi palotában lakott - legalábbis egy ideig -, a Windsori víg nők című opera szerzője, Otto Nicolai, aki 1842-ben itt alapította meg a Bécsi Filharmonikus Koncerteket. Ez adta a lökést ahhoz, hogy a zenekar ebbe az épületbe költöztesse óriási archivumát és összegyűjtött relikviáit, de az ötezer négyzetméter alapterületen berendezett múzeumban így is bőven marad hely a másik 'profilnak", azaz a hangokkal történő kísérletezésnek. "Küldd a füledet felfedezőútra" - ajánlják a Haus der Musik szórólapjai, és valóban, van hol kalandozni. Az épület belső udvarán például - még a pénztár és a ruhatár előtt - egy zongora áll. A legtöbb látogató pedig enged a kísértésnek, és azonnal leüt néhány hangot, ki magabiztosan, ki elfogódottan. Nem kell tudni ahhoz zongorázni, hogy az ember kipróbálja, és éppen ez a "nem kell" a lényeg. Vagyis az, hogy a gátlásoktól megszabadulva az is átélhesse, milyen érzés megszólaltatni a hangszert, aki történetesen soha nem tanult zenét.
Az első emeleten, a Mahler mellszobra melletti ajtónál kezdődik a Bécsi Filharmonikusok birodalma. A termekhez vezető folyosót régi plakátokat szegélyezik, a látogató pedig elrévedezhet a boldog békeidők hangversenyein. Az egyik plakát például az 1906. évi június 30-i délutáni koncertre invitál a londoni Royal Albert Hallba, ahol a zenekar 117 tagja játszik Albert Schalk vezényletével, és amelynek bevételét az osztrák-magyar Ferenc József Intézet valamint a londoni György Király Kórház kapja. Az első teremben aztán mindenki talál kedvére valót: a tárlókban rengeteg ereklye - köztük az utolsó, Karajan vezényelte újévi koncert programja -, de miután ezeket végignéztük, belehallgathatunk a zenekar platinalemezeibe, vagy beülhetünk a kis vetítőbe, a 2009-es újévi koncertről készült filmre. A következő teremben már a múzeum legértékesebb rekvizitumai láthatóak, olyan zeneszerzők tárgyai, akik életük folyamán valamilyen módon, kapcsolatba kerültek a Bécsi Filharmonikusokkal. Rögtön az ajtó mellett az a frakk, amit Leonard Bernstein viselt az egyik koncerten, a tárlókban pedig felbecsülhetetlen értékű és múltú ereklyék. Itt állították ki egyebek közt Brahms szemüvegét, névjegyét és tollát, Bruckner kedvenc, Wagner arcképével díszített gyufáját, vagy éppen Richard Strauss utolsó levelét, amit a Bécsi Filharmonikusoknak írt. A terem végében játszani is lehet egy kicsit, a számítógépes konstrukció azt ígéri, hogy segítségével mindenki megkomponálhatja a saját bécsi keringőjét. Nem kell hozzá más, csak két nagy dobókocka, ezekkel összesen nyolcszor dobni, és a gép úgy rakja majd egymás mellé a dallamvariációkat, hogy a 1.679.616 lehetőségből lehetőleg mindenki megkapja a maga valcerét.
A második emeleten a hangok titokzatos világába, a szonoszférába lépünk. Már az első terem is megdöbbentő élményt kínál, az elsötétített szoba közepén egy embrió makettje látható, a helyiséget pedig betölti az a furcsa, csobogást és szívdobogást elegyítő hang, amit a magzat az anyaméhben hall. Ahogy sétálunk tovább, részesei lehetünk mindenféle különleges kísérletnek. Átmehetünk például egy óriási, stilizált hallójáraton, hogy így kövessük nyomon a hang útját a fülben. Az egész emelet arra szolgál, hogy tisztában legyünk azzal - mindig, mindenhol a hangok vesznek körül minket. "Akusztikus termekben" sétálhatunk, és közben meg-megállhatunk az interaktív terminálnak nevezett állomásoknál, ahol tesztelhetjük a saját hangészlelő-képességünket. Ezeknek a különleges játékoknak is köszönhető, hogy a Haus der Musik a közelmúltban megkapta az Osztrák Múzeumi Díjat. Zenészek, zenetörténészek, multimédia-művészek, hangmérnökök és számítógépes szakemberek állították össze a koncepciót, ami végül hatvanhét féle interaktív találmányt eredményezett. Érdekes, különleges kísérlet, de mi továbbmegyünk a harmadik emeletre, a nagy mesterekhez.
Itt is vannak mind, egyikük a másik után. Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Johann Strauss, Mahler, és az utolsó szobában Berg, Schönber, és Webern. A Mozart-teremben megragadó a Varázsfuvola 1791-es ősbemutójának plakátja, valamint két fantomkép, amelyen a kutatások és persze a számítógép segítségével azt próbálták meg rekonstruálni, hogyan is nézhetett ki Amadeus, és felesége, a Stanzerl-nek becézett Constanze. Beethoven termében aztán megint van valami, ami meglódíthatja a látogató fantáziáját. Itt őrzik ugyanis a zeneszerző utolsó lakásának ajtaját, és csak egy kis ideig kell nézni, hogy elképzelhessük, mi minden történhetett mögötte. Majd' minden teremben van valami az illető komponista legszemélyesebb szférájából, megható látni például Schubert szemüvegét, vagy Gustav Mahler gyerekkori fotóját - igen pufók kisfiú volt -, és a Figaro házassága karmesterpéldányát Mahler bejegyzéseivel. Túl sok eredeti relikviát persze nem birtokol a Haus der Musik, azokat elsősorban az emlékmúzeumok őrzik, de a tárgyak hiányát ötlettel pótolják: képekkel, ruhákkal, hangszerekkel és használati tárgyakkal idézik meg azt a kort, amelyben a mester élt. Így kerülhetett Beethoven ismert képe mellé egy korabeli konyha berendezése, ami első látásra meglepőnek tűnik, de valahogy mégis a helyén van. A nagy mesterek termeit végigjárva aztán ott a következő attrakció: egy számítógépes játék segítségével a látogató megpróbálhat karmesterként a Bécsi Filharmonikusok elé állni.
Ez az a pont, ahol a legtöbben elbizonytalanodnak. Azok is, akik az előcsarnokban még felszabadultan zongoráztak, a karmesteri pálcát csak némi elfogódottsággal veszik a kezükbe. Ennek egyebek közt az is oka lehet, hogy a kivetítőn megjelenik Zubin Mehta, mögötte a Bécsi Filharmonikusok, és néhány jó tanácsot ad a vezényléshez. A vállalkozó szellemű delikvens egyébként maga dönthet arról, hogy mit dirigál. Az ajánlatban hat ismert mű szerepel, köztük a Radetzky-induló, az Egy kis éji zene, és Brahms Magyar táncok. Az amatőr karmester ezek után vezényelni kezd, és ha jól tartja a tempót, a zenekar eljátssza a darabot, végül pedig Zubin Mehta gratulál. Ha viszont túl gyors vagy túl lassú tempót diktál, Mehta határozott szavakkal 'elküldi", közben a zenekar tagjai is rosszallóan rázzák a fejüket. Ez meglehetősen kényelmetlen jelenet, ilyenkor az önjelölt karmester nem tehet mást, mint hogy megszégyenülve lelép a pulpitusról, és a pálcát odaadja a következő jelentkezőnek. A terem kijáratánál aztán egy pad várja, ahol kifújhatja magát, és megnyugodva konstatálhatja, hogy - ha csak néhány percre is -, de mégiscsak a világ egyik legjobb zenekarát dirigálhatta.
