A gonoszság lenyűgöző volta

Az opera megújulása mindig is a nagy intézményeken kívülről indult meg. És ma is, az igazán érdekes és izgalmas operarendezéseket felvállaló helyek nem a nagy operaházak, a MET, a La Fenice vagy a Staatsoper, hanem a kisebb operatársulatok játszóhelyei. Maradva Bécsnél: ott is játszanak operát a nem erre szakosodott színházak, izgalmas előadások láthatók az Operetthez a leginkább hasonlító Volksoperben is.

Fodor Géza írta le egy fontos tanulmányában, hogy az opera seriákkal és a Wagner-művekkel lehet a legjobban, a legmerészebben kísérletezni, hiszen ezekben a polgár létproblémáit a szerzők a mítoszok szintjére emelik. A romantikus operák túlságost korhoz, jelmezekhez, szöveghez kötöttek, egy Trubadúrt vagy egy Rigolettót nem lehet maradéktalanul más környezetbe ültetni, mert ott könnyebben elkorhad.

Bennragadt a korban az a két mű is, amelyet az Operett egybekötött - Puccini Gianni Schicchije és Vajda János Marió és a varázslója -, vagyis ezen operákat sem lehet túlságosan megbolygatni. Ellenállnak a kísérletező kedvnek, így a művek nem mondhatók a mintegy mellékesen operát is játszó helyekre legalkalmasabb műveknek. Aki az Operettszínházba operaelőadást hoz, annak számolnia kell nemcsak a rendszeresen e műintézményt látogatók esetleges ellenérzéseivel, hanem azzal is, hogy azok, akik viszont operát nézni tértek be a Nagymező utcai szép épületbe, a merészséget, a szokatlan ízeket, nem az Operában megszokottat várják. Ezért is mondható látványos merészségnek a két, máshol már sikerrel bemutatott mű összeboronálása egy estére. (Mellesleg a Theater an der Wien plakátjai kísértetiesen hasonlítanak a két művet hirdető plakátra: egy megkettőződött személy - valójában két színész - két arca mosódik egybe.)

Az Operett vezetőjének, Kerényi Miklós Gábornak a helyzetét az sem könnyítette meg, hogy egy operajátszásra megfelelő akusztikájúnak semmiképpen sem mondható térbe kellett a műveket beszuszakolnia. Fellner és Hellmer számos színházat adott a Monarchiának, ebben az esetben azonban eredetileg a színpad a nézőtéri részt foglalta el. A cserének az akusztika látta kárát, a szereplők tehát mikroportot használtak.

Nem vagyok a mikroport ellenzője, sok külföldi előadást láttam, ami éppen azért volt jó, mert a színészek mikroportba mondták a szövegüket: a rendező így érte el, hogy majdnem olyan természetesen, kiabálás nélkül játsszanak a nagy terekhez szokott színészei, mint egy filmszínész. Egy zenés darab azonban egészen másképp szól mikroportokkal: az éneklés természetessége veszik el. A legjobb énekesek isszák meg az akusztika miatt megkötött kompromisszum levét, vagyis az, aki nagy orgánummal bír, nem tudja kiengedni a hangját, ellenben a csenevész hangúak érvényesülnek. Mondhatni, természetellenes kiegyenlítődés történik.

A Gianni Schicchit Miskolcról, az Operafesztiválról hozták át az Operettbe. A jómódú Buoso-ház lakói olyanok, mintha kelet-európai bevándorlók lennének. Lakókocsival telepedtek le a Michelangelo kempingben (e kempingből nyílik hasonló rálátás a plakátvárosra, Firenzére). Pottyantós budi áll a színpad szélén, olykor oda is befut egy menedéket kereső. Már a nyári miskolci előadásnak is Kálmán Péter volt az egyik erőssége. Az ő Gianni Schicchije nem pitiáner kis csaló, hanem szimpatikus kívülálló, rafinált rocker a Hell's Angels pólóban, akinek helyén van az esze és a szíve is. Míg Miskolcon Kálmán Péter g-jének elismeréssel adózhattunk, itt magasságai, egyáltalán hangi képességei nem jöttek át. A Laueretta szerepét megformáló Geszthy Veronika - akire a slágerszám van bízva - és a Rinucciót adó Boncsér Gergely kitűntek a tömegből. KERO-nak nem sikerült elérnie azt, amit Silviu Purcăretének, aki szintúgy végig a színen tartotta az elhunyt Buoso holttestét, jelesül azt, hogy minden egyes alakjának karaktere, határozott színe, formája legye. Ennek köszönhető, hogy az egyébként vérbő komédia kissé leült. A szereplők dolgát egyébként Gyarmathy Ágnes konkrét korhoz nem köthető, kissé határozatlanul összeválogatott ruhái sem segítették. A címszereplő KERO-nál a nemes és a nézők elismerésével is találkozó bosszú eszköze, e koncepciónak köszönhetőn erősödnek fel az emberi vonások, és lesz a szereplők kisstílűsége szembetűnőbb, a koncepcióhoz azonban - a mikroport miatt is - nagyon erős színészek szükségeltetnek.

A Vajda-darabhoz ellenben elég egy igazán karizmatikus szereplő, egy olyan színész, akinek sugárzása, aurája van. És ezt a feltételt az előadás teljesítette. Lehet, hogy Szabó P. Szilveszter, ha csak a hangját halljuk, nem felel meg tökéletesen e szerepre, de az általam látott előadáson szinte démoni Cipolla volt. A darab jelen értelmezésében azt mutatja meg, hogyan és miért tud hatni a tömegekre egy valójában velejéig gonosz személyiség. A Marió és a varázsló ugyanis akkor lesz több egy politikai indíttatású műnél - Vajda operája dramaturgiai szempontból jobb, mint Thomas Mann novellája, mivel abban az izgalmas történet kissé elvész a politikai gondolatok miatt megerősített részletekben -, ha a néző úgy érzi, maga is a lakókocsija mellett szemfényvesztéseivel a polgárokat elkápráztató Cipolla áldozata lett. Vajda szerzői intencióiból kitetszik, hogy azt kívánta, ebbe a delejes zenébe bóduljon bele hallgatója. Somogyi-Tóth Dániel karmesternek - és az átiratot készítő Tallér Zsófiának - köszönhetően bele is búdul: jár keze-lába, mint a magukból kivetkezett táncolóknak.

2010. január 15. 19:00 - Budapesti Operettszínház

Gianni Schicchi

Szerző: Puccini, Giacomo

Librettó: Giovacchino Forzano

Fordító: Nádasdy Kálmán

Rendező: Kerényi Miklós Gábor

Jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes

Díszlettervező : Khell Csörsz

Szereposztás

Gianni Schicchi: Kálmán Péter

Lauretta: Geszthy Veronika

Zita: Farkasréti Mária