Koradélután végre beváltottam az egy éve gyűjtögetett Túró Rudi papírokat. 490 darab csomagolást adtam egy pólóért, egy francia bugyiért és két passtartóért. Mondjuk, ha ezt beszorzom a szigeti Túró Rudi árral, akkor 34.400 forintomba került. De hát, ha év közben amúgy is elfogy... Sajnos kispárnát és törölközőt már nem kaptam, azokat kora reggel elviszik az ottalvós királyok. Ez után nagy ténfergés, nézelődés következett, este hétig nem nagyon történik semmi konkrét. (Utána pedig torlódunk, ugye...) A Guinness Rekord Színpadon éjjel-nappal zenélnek, a zenekarok közti átállás maximum öt perc, így lehet érvényes a világcsúcs. Épp az Elise zenekar NDK-cseregyerek kinézetű, szerintem tizenhat éves énekese hörögte a mikrofonba a Balu kapitány főcímdalának metál változatát. Utánuk a Grünnia zenekar zenélt, igen magas színvonalon. Gyors számaikban az angolszász rockzene, lassabb dalaikban a latinos jazz szeretetét véltem fölfedezni. Fincsi volt.
Az Octopus Sátorban hétkor kezdődött volna a rejtélyes című Da capo al Fine - János passió másképp című előadás. Rém kíváncsi voltam, hogy mit takar a másképp. Erre még várnom kellett, ugyanis egyelőre a lámpák és a projektorok beállítását nézhettem csupán. Nyolckor a Színház és Táncsátor melletti füvön a francia Fabian Kachev grimaszolóművész műsorára nagy tömeg verődött össze, nem véletlenül. Kachev rövid történeteket játszott el, melyekben az összes hanghatást ő produkálta. Volt víz alatt bugyborékoló ember (annyira élethű volt, hogy csalásra gyanakodtam, pedig nem), szél, autósuhanás, kutyaugatás, békabrekegés, kocsiablak letekerése, angol nyelvlecke, autóduda, karambol, vadászat... Minden figurát gesztusokkal is jelzett. Olyan volt, mint egy három dimenziós menő manó. Főként angol szavakkal, szótöredékekkel kísérte-magyarázta a szituációkat, de időnként teljesen tisztán magyarul is megszólalt. ("Örömmel mutatom be a Renault új modelljét." "Nagy szél fúj az alföldön." "Helló Budapest, helló Sziget Fesztivál!") Az autó rádiócsatorna keresőjébe egy operaária után még miniszterelnökünket is belekomponálta. Kár, hogy csak egyszer lép föl, pedig ottalvós hetijegye van.
Kachev műsorának utolsó jelenetét nem láttam, mert siettem vissza az Octopusra, abban a hitben, hogy fél kilenckor már rég megy a János passió. Tévedtem, a kivetítőkkel még mindig gond volt. Végül, fél óra múlva elkezdődött. A rendező, Paál Gergely köszöntött minket, és elmondta, azért különleges az előadás, mert a színészek egy része nem hall. A produkció is ennek jegyében született: a János passióból vett részeket végigjelelték. A tulajdonképpeni főszereplő, a Pilátust játszó színész a prológban vallott a hittel való kapcsolatáról, és elmondta azt is, hogy több éve a Baltazár Színház tagja. (Ez a társulat Magyarország talán legtiszteletreméltóbb együttese: csak sérült és fogyatékos fiatalokból áll.) Jézus történetét összekötő szövegként prózában hallottuk, a kivetítőkön mai tévéműsorokból felvett, eltorzított képekkel és hangokkal. Nyilván a vetítés segítette a nem hallókat abban, hogy tudják, hol tartunk, mikor kell bejönni, felállni, kimenni. A rendező a színpad előtt guggolva vezényelte végig a kórust megtestesítő három, saját szólamát (szoprán, mezzo, alt) jelelő hölgyet. A két halló táncos fantasztikus munkával, tekintetekkel, kézmozdulatokkal irányította a színészeket.
Az előadás összességében színház is volt meg nem is. Egészen más értékeket mutatott fel, mint egy "rendes" színházi előadás. Bach zenéje hihetetlen módon támogatta a produkciót, az elementáris erő szembesített a színpadon látható emberi fogyatékossággal, ugyanakkor a szenvedéstörténet párhuzamot vont a fogyatékkal élők társadalomban való elfogadásával.
A nap végén megkíséreltem bejutni a Jazz Színpadra, a francia trombitás, Erik Truffaz koncertjére. Eredménytelen voltam. Kint viszont a környező kocsmákból és színpadoktól hallatszódó zenei kavalkád miatt, csöpögő esőben élvezhetetlen volt. Kénytelen voltam hazamenni. Remélem, holnap kevésbé kaotikus napom lesz.
