Egy karmesterváltás, különösen, ha viszonylag hosszú és eseménydús együttműködés végén kerül rá sor, mindig kockázatos, akkor pedig, ha az új dirigensnek olyan együttessel kell megtalálnia a művészi összhangot, amelynek koncertkarrierjét lényegében a távozó kolléga indította el, fokozottan az, ahogyan azt a Művészetek Palotájában szeptember 17-én rendezett hangverseny is bizonyította.
Az este műsorának kétharmada ugyanis azt a csalódott benyomást ébresztette a hallgatókban, hogy a Pannon Filharmonikusok sajnálatos módon nem élték túl Hamar Zsolt egy évvel ezelőtti lemondását. A zenekar szinte felismerhetetlenül nyomasztóan szólt, reszelősen nyers, durva hegedűkkel és orrhangú mélyvonósokkal, egyedül a fúvósok pontos, tiszta és muzikális megszólalásai tartották az emberben a lelket hosszú tízperceken át.
Pedig az interpretációk hosszadalmas kilátástalanságáért nem őket, hanem karmesterüket, Peskó Zoltánt terhelte a felelősség, aki a maga részéről a műsor első felében megelégedett az elhangzottak higgadt regisztrálásával, adminisztratív ütemezésével. Annak, aki megpróbálta kitalálni, miféle előadói elképzeléseknek kellett volna vajon megvalósulniuk e túlfegyelmezett, már-már láthatatlan karmesteri tevékenység hatására, gyakorlatilag semmiféle támponttal nem szolgált. J. S. Bach Esz-dúr prelúdium és fúgájának (BWV 552) Schönberg-féle átirata így egyszerűen unalmassá vált, legalábbis ha nem számítjuk az együttes sorsa felett érzett aggodalmat.
Az ouverture-karakterű prelúdium nehézkességén az ember még csak túltette volna magát valahogyan, végtére is Schönberg Bach-értelmezése nagy valószínűséggel távol állt a historikusok feszesen karcsú elképzeléseitől, céltalansága azonban annál nagyobb problémát jelentett. Az eredetileg világosan követhető szerkesztési elveknek engedelmeskedő kompozíció ugyanis olyan tökéletesen vesztette el viszonyítási pontjait térben és időben egyaránt, hogy a forma rendjében való tájékozódás szinte reménytelen vállalkozásnak tűnt.
Nem hozott enyhülést Bartók 3. zongoraversenye sem, legfeljebb annyiban, hogy tapogatózó kimértsége dacára még az a nehezen átfogható, hömpölygő szélesség is hiányzott belőle, amivel a Schönberg-hangszerelés legalább büszkélkedhetett. Peskó rendkívül megfontolt tempóválasztásaival csak azt érte el, hogy a versenymű elvesztette szerkezetének ritmikus élét, pontosan kimért arányait, terjengős lett és botladozó. A zenekari részletek nem tudták összefogni a formát, és mivel a zongoraszólamot sem jellemezte kimondottan karizmatikus professzionizmus, váratlan és értelmetlen közbeszólásokká darabolódtak.
Ami a szólista, Várjon Dénes teljesítményét illeti, az ő figyelme és energiája ezen az estén kevésnek bizonyult az utolsó Bartók-zongoraverseny megformálásához. Pregnánsnak szánt gesztusai többnyire csak az interpretációs szándékot jelezték, a leírt hangok nagyrészt kimaradtak belőlük, következésképp ha ő volt az oka a tételek szokatlanul kényelmes tempójának, akkor a kompromisszum szükségességét nem sikerült igazolni. Valójában egy lendületesebb előadásmód határozottabb körvonalú, erőteljesebb fellépésű tételei valószínűleg sokkal sikeresebben támasztották volna alá a szólamát, mint ez az elemző lassúság, amelyben minden szerencsétlen hiba végtelen másodpercekig visszhangzott a közönség tudatában. Egyedül a második tétel tartózkodó vonalvezetése jelentett igazán szép élményt, még ha Várjon Dénes kifinomult játékára a zenekar rendszerint kissé túl harsányan reagált is.
A zsákbanfutás tehetetlensége teljesen váratlanul, egyik pillanatról a másikra szűnt meg a szünet után. Peskó Zoltán Beethoven III. (Esz-dúr, "Eroica") szimfóniájában végre kilépett az önként vállalt visszafogottság árnyékából, lelkes és energikus irányításának hatására pedig megtelt, megerősödött és kiszínesedett a zenekari hangzás, egységes lett és élettel teli, hasonlítani kezdett önmagához. A motívumok formát kaptak, a szerkezeti elemek összefüggései világossá váltak, olyannyira, hogy a dirigens monumentális időkezelését is elbírták. Peskó felfogásában ugyanis az első két tétel súlya nem oldódott a jelenlegi interpretációs szokásoknak megfelelő, fékevesztett száguldásba a 3-4. tételben, az egész kompozíció előadása mégis okosan felépített, értelmes és valódi volt. De bármennyire biztatóvá nemesedett is a koncert befejezése, arra azért, sajnos, nem adott megnyugtató választ, milyen sors vár a Pannon Filharmonikusokra a következő néhány évben.
Pannon Filharmonikusok
2010. szeptember 17.
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Várjon Dénes (zongora) Bach-Schönberg: Esz-dúr prelúdium és fúga, BWV 552
Vez.: Peskó Zoltán
Bartók: 3. zongoraverseny
Beethoven: III., Esz-dúr "Eroica" szimfónia, op. 55
