Az apátságot évről évre felkeresők ugyanis eddig aligha kerülhettek abba a helyzetbe, hogy ne a hallgatóság számára jobbára ismeretlen, felfedezésre váró, valóban a legújabb kompozíciós problémafelvetésekről tudósító kortárs komponista megítélése, zenetörténeti gyökereinek kitapogatása, s "helymeghatározása" jelentse számukra a legfőbb kihívást. Bach, Haydn, Mozart vagy éppen Schubert esetében más volt a helyzet: a zenetörténeti kánon e kiemelkedő jelentőségű, stílus- és iskolateremtő nagyjainak kompozíciói úgyszólván érintetlenül és érinthetetlenül magasodtak a pannonhalmi közönség előtt, s a szervezők szándéka ellenére sem egyfajta kiindulási és viszonyítási, s pláne nem összehasonlítási alapként szolgáltak a mai művek megértéséhez, értő befogadásához. Sosztakovics - különösen utolsó alkotói periódusával - viszont sok szempontból idegen testként ékelődik az 1945 utáni zenei fejlődésbe, s mert munkássága csaknem a múlt század utolsó negyedéig (1975) ér, zenéje mindenféleképpen párbeszédet folytat a jelen, vagy a közelmúlt irányzataival is. Így előfordulhat, hogy hontalanságuk, idegenségük okán, e párbeszéd közben éppen a nyugati avantgárd fő nyomvonalaitól javarészt távolmaradó Sosztakovics-alkotások hatnak újszerűen, s kínálják magukat felfedezésre, megismerésre.
A fesztivál második esti koncertjén jelen sorok írója eképpen érzett. Ehhez persze szükség volt arra is, hogy Beat Furrer személyében Pannonhalma idén egy olyan muzsikust lásson vendégül, kinek művészetében rövid hallgatás után felismerhetővé válnak az előképek, vagy legalábbis az új zene immáron egy évszázados történetének olyan különböző fő- és oldalhajtásai, melyek itt kétségtelenül sajátos, de nem feltétlenül izgalmas egésszé állnak össze.
Az Ausztria vezető komponistáinak egyikeként számon tartott, a méltán jó hírű bécsi Klangforum Wien vezetőjeként karmesteri és zeneigazgatói minőségben is jeleskedő Furrer minden kétséget kizáróan jó ismerője a XX. századi európai zenei fejlődésnek. Az ezen az estén épp a Klangforum által megszólaltatott, Furrer érett alkotásai közé számító két mű (Still és Aria) hallatán joggal támadhatott az embernek az a benyomása, mintha az anyagkezelésében meglehetősen homogénnek és korlátozottnak tetsző furreri stílus valóban egy egész évszázad levegőjét kívánná magába szívni, s a tanulóévek során megszerzett élményeken és tapasztalatokon túl bizonyos tradíciókhoz is csatlakozni kíván.
A zörejek, neszek, a "még nem"- és a "már" zenei hangok kapcsolatát, valamint a csaknem a csendig visszafojtott kifejezés lehetőségeit firtató Still (de az Aria nem kevésbé) legalábbis olykor Anton Webern első miniatűrjeit, s így a korai bécsi expresszionizmust idézte. Csak éppen pont az a "takarékosság" és "mértékletesség" hiányzott belőle, amit Arnold Schönberg például tanítványa vonósnégyesre írott bagatelljeivel kapcsolatban oly nagyra értékelt, mondván, azok egy regénnyi történést "egyetlen gesztussal, a boldogságot egyetlen levegővétellel" képesek kifejezni. Szó sincs persze arról, hogy Furrer zenéje a pátosz vagy monumentalitás jegyében fogant volna. Épp ellenkezőleg: a Still és az Aria világa tudatosan kietlen, sivár, szenvtelen, néhol motorikus világ, ami ugyanakkor ezernyi elemből épül fel és időben meglehetősen hosszú lefutást követel magának. A teret folyamatosan egymástól eloldott, látszólag mindenfajta gravitációt nélkülöző hangok egész tömege tölti ki, valódi feszültségről és mozgalmasságról mégsem beszélhetünk - az egyetlen történés egy hang megszületése vagy elhalása lehet. Az Aria című kompozíció e születési folyamatot egyszersmind tartalmává is teszi: a beszédhang énekhanggá történő transzformációját követhetjük a műben nyomon.
Furrer szóban forgó művei (az előadók létszámát és a hangszerelés sajátosságait illetően egyaránt) kamaradarabok, s ezen az estén leginkább ebben a minőségükben találkoztak Sosztakovics csaknem egy időben keletkezett (1967-68) két alkotásával, az Alekszandr Blok verseire komponált op. 127-es Hét románccal, valamint az op. 134-es, hegedűre és zongorára írott Szonátával.
Az orosz mester egyik imént megnevezett alkotása sem tartozik a hazánkban sűrűn játszott kompozíciók közé, egy zenei, s főleg kortárs zenei fesztiválon mégsem ezért kelhetnek feltűnést. Hanem éppen azzal, hogy azt bizonyítják: a hagyományos műfajok és kifejezésformák még a XX. század utolsó harmadában is életben maradtak, mint ahogyan a tonalitás sem vált teljeséggel talajvesztetté. Sőt, a 14. szimfóniát megelőlegező románcok esetében kifejezetten üdén hatott. Amennyiben Furrer zenéjének céljaként a hang születését neveztük meg, úgy Sosztakovics héttételes ciklusa egy zenekar megszületésének a története: az ének és a hangszerek előbb külön-külön szólalnak meg, s csak az utolsó, Zene című tételben egyesülnek. Köszönhetően Csalog Gábor rendkívül szuggesztív zongorajátékának is, a koncert legizgalmasabb perceit a hányatatott sorsú komponista e kései remekműve szolgáltatta.
2010. augusztus 22. - Arcus Temporum fesztivál
Furrer: Still
Km.: Klangforum Wien (vez.: Beat Furrer)
Sosztakovics: Hét románc
Km.: Szabóki Tünde (ének), Dóczi Áron (hegedű), Varga István (cselló), Csalog Gábor (zongora)
Sosztakovics: Szonáta hegedűre és zongorára
Km.: Ágoston András (hegedű), Csalog Gábor (zongora)
Furrer: Aria
Klangforum Wien, Angelika Luz (szoprán); vez.: Beat Furrer
