Nincs csípősebb a pesti humornál. A non-profit egyesületként impresszálással is foglalkozó Magyar Jazz Szövetség, közelebbről pedig vezetőségi tagja, Zsoldos Béla ütőhangszeres hónapokon keresztül dolgozott az egynapos jazzfesztiválon, hogy felhívják egyrészt a szigetelők, másrészt a magyar jazz iránt kevésbé érdeklődők figyelmét a műfaj hazai eredményeire. Munkájuk nyomán hét különleges zenekar, köztük egy big band is felléphetett.
A dolog jellegéből adódóan persze mi más emelhetné jobban a magyar jazz produkciók fényét, mint világhírű amerikai szólisták? És láss csodát, az amerikai hírességek egész sora, George Duke (zongora), Dean Brown (elektromos gitár), Gary Willis (basszusgitár), Dennis Chambers és Tony Campbell (mindkettő dobos) váltják egymást a színpadon. És mit mondanak erre a rosszmájú pestiek? Hogy a koncert után az amerikai sztárok igazán összeállhatnának egy kis jam sessionre, ha már idáig eljöttek...
Leglább két évtizede rendszeresen kiviláglik, hogy a magyar jazz sztárolatlan legjobbjai méltó partnerei az amerikai (és néha legalább annyira az európai) sztároknak. Mert egyszer, egy fellépésre mindig lehet hívni egy George Duke-ot, de ha nem érezte jól magát a színpadon, aligha fogja magát kitenni újabb kellemetlen élménynek.
A program első részében három formáció szerepelt, Borlai Gergő és Zsoldos Béla együttese, kiegészülve a Nagy János zongorista-féle Free Style Quartett-tel és két vendégszólistával, Babos Gyulával és Fekete-Kovács Kornéllal. A Bágyi Balázs Quartet is a kora délutáni programban szerepelt és bemutatkozott a fiatal dobos, Benkó Ákos vezette Pastorius Memorial Band.
Amikor fél hat után a Szendőfi Péter, illetve Romhányi Áron és Gary Willis fémjelezte Loop Doctors munkához látott, mosolyogva elnézést kértek, hogy hiába készültek videóval, ezt a napsütés meghiúsította. Furcsa volt ezt a tulajdonképpen éjszakai zenét ebben a napszakban befogadni, de a vérprofi kvintett mindent megtett, hogy klubhangulatot varázsoljon a pódiumra. Ez nem kis mértékben Lakatos Tonynak, a funkyban is igen jártas szaxofonos vendégszólistájuknak köszönhetően sikerült. Talán nem én voltam az egyetlen, aki a szaxofonost alig pár napja a Belvárosi Jazzfesztiválon egy mainstream stílusú programban hallottam, alkalmi, de óramű pontossággal játszó kvartettben. Nem tudom, melyik áll neki jobban, de hogy a magyar jazznek ő adu ásza bármelyik partiban, az biztos. A basszusgitáros Willis gondoskodott azokról a bizonyos gyógyító loopokról és egyéb elektronikáról, amelyekkel több mai stílus, például a drum and bass és a hip-hop is helyet kapott a zenei folyamatban. Azért a groove meghatározó iránya a jazzrock maradt.
László Attila tetszetős témáit Csanyi Zoltán szintetizátoros, Lattman Béla basszusgitáros és Oláh Tzumó Árpád zongorista ?rázták meg? a következő válogatott csapatban. Ők is anyanyelvükként beszélik a jazz rockot, a második számuk címében is a hetvenes éveket idézte. Emilio virtuóz és könnyed szkettelése egészen különleges ízt adott a produkciónak (bár az új szerzeményt, a Sziget című dalt még nem volt alkalma megtanulni), nem beszélve a sztárvendég Tommy Campbell poliritmiákban gyönyörködő dobolásáról. Sajnos a hangosítás ennél a produkciónál nem volt a helyzet magaslatán, szinte végig torzítottak voltak a hangok a középső magasságban, talán a két, eltérő hangszínű billentyűs hangszer miatt.
Messzebbről próbáltam hallgatni az újabb jazz-rock produkciót, a műfaj magyar veteránjainak, Csepregi Gyulának és Vasvári Pálnak legújabb produkcióját. Sztárvendégeik Dean Brown gitáros és Dennis Chambers dobos voltak ? utóbbi is már többször koncertezett minálunk, felejthetetlen élmény számomra, amikor egyszer John McLaughlin zenekarában játszott, rengett a pódium. Vasvári Márton, a basszusgitáros fia is betársult hozzájuk scratchelni. A főleg Brown, valamint magyar társai kompozícióiból összerakott műsor mindent elsöprő energiája elég hamar megnövelte a ?lábbal szavazó? Sziget-közönséget. Flottul, meggyőzően, odaadással hozták a közös nyelvet, a csak kicsit korszerűsített jazzrock stílust. Csepregi attakja egészen káprázatos szaxofonszólókat eredményezett. Az atomerős Chamberst saját legújabb lemezén is foglalkoztató Brown pedig a produkció zenei vezetőjeként és örökmozgó motorjaként szintén nagy energiákat szabadított fel, ritmusgitárosként a legnagyobbak között tartják számon, de másfajta megszólalásai is hatásosak.
A Budapest Jazz Club Amfiteátrum színpada és hangosító pultja közti füvön alig maradt hely, amikor a záró együttes, a Budapest Jazz Orchestra és George Duke közös produkciója következett. Harmadszor álltak együtt magyar nagyszínpad közönsége elé, és talán még folyatódhat is ez az együttműködés, hátha most a zenekart hívja meg hazájába a szólista! A 64 éves Duke énekelt is, de főleg zongorázott, egy számban játszott csak szintetizátoron. A nehéz szabadtéri megszólalást is magas szinten megoldó zenekar (művészeti vezető Kollmann Gábor, vezényelt Elek István) számára Duke is hozott saját repertoárjából hangszereléseket (pl.: Teach me Tonight), és újra eljátszották a zenekar egyik legnagyobb sikerét: a Round Midnight című Monk-darabot Oláh Kálmán áthangszerelte és bevezetővel látta el a big band részére azon a lemezen, amellyel Amerikában is feltűnést keltettek. Érdekes módon Oláh inkább szikár, introvertált hangszerelésébe Duke egészen csillogó, gyöngyöző és cikázó futamokat játszott, tremolókkal is díszítve saját szólamát ? ez furcsa kontrasztot jelentett az Oláhval készült felvételét ismerők számára, hiszen végül is a 40 éves Oláh jóval modernebb felfogást képvisel itt, mint az őt interpretáló, egy generációval előtte járó Duke. De a BJO és Grammy-díjas szólistája a mainstream jazzrocktól is megtermékenyített ágát művelték, hiába a funky egyik korszakos előadója a zongorista-énekes, így is nagy tömeget csalva a jazz-színpad elé.
Amíg a tömeg, kisebb bábeli jelenetet alkotva a maga nyelvén követelte a ráadást, addig elindultam az Amfiteátrum melletti domb lejtőjén, azon morfondírozva, hogy a Békét a világnak feliratos, kétméteres békegalambos retró neon-installáció, a Sziget egyik jellegzetes színfoltja, milyen pompásan illett a békés, erőszaktól és bonyolultságtól mentes, még a dühöngést is szabályos metrumban levezető jazzrockhoz.
