Különös tüneményben lehetett része annak, aki kedden délután, úgy négy óra táján a Blaha Lujza téri aluljárón keresztül rohant épp aktuális ügyes-bajos dolga után. Feltéve persze, hogy tovább látott az orra hegyénél és a nagy napi hajszában legalábbis nem volt rest kinyitni a fülét. A mocskos és nem feltétlenül biztonságos, jó öreg Blaha-aluljáró egyik oszlopának támaszkodva ugyanis egy - előadói minőségében legalábbis - ilyen környezetben ritkán, mondhatni soha nem látható művész csapott a húrok közé.
Bár úgy illenék, hogy minél tovább a rejtély homályában tartsuk a szokatlan helyszínen, kapucnis pulcsiban koncertet rögtönző előadó kilétét, a dobpergéssel vegyített kései leleplezés ezúttal elmarad (főleg, ha a kedves olvasó az elejétől kezdte a cikk olvasását). Bizony, az említett személy nem más, mint Kelemen Barnabás Liszt-díjas hegedűművész, a Zeneművészeti Egyetem tanára, a világ számos koncertszínpadán otthonosan mozgó, fiatal tehetség - akiből nem hiányzott az az ifjonti tűz, amely lehetővé tette egy néhány éve Washingtonban megszervezett kísérlet megismétlését.
Talán akad, aki emlékszik az esetre - a youtube remek társ ennek felelevenítésében -, amikor "egy bizonyos" világhírű amerikai hegedűvirtuóz, Joshua Bell közel egy órán át játszott egy washingtoni metróaluljáróban. A Washington Post által 2007 januárjában megrendezett, szokatlan kísérlet meglehetősen kiábrándító, valamennyire mégis előre látható eredményt hozott: az ez idő alatt Bell mellett eláramló, körülbelül 1000 ember közül elenyészően kevesen észlelték egyáltalán a kivételes muzsikát, vagy álltak meg élvezni azt. Csupán egyetlen nő akadt, aki felismerte - a mellesleg nem sokkal korábban teltházas hangversenyt adott - Joshuát.
A történelem ismétli önmagát - szokás mondani, esetünkben pedig egy andragógia szakos főiskolás, Lantos Adrienn gyorsította meg némileg a folyamatot, amikor a komolyzene mai magyar társadalomban való megítélésével foglalkozó szakdolgozatához ezt a kísérletet hívta segítségül. Mivel 8 éves kora óta maga is hegedül, kísérleti alanynak egy korban hozzá közel álló, fiatal hegedűművészt szemelt ki - az pedig már csak hab volt a tortán, hogy utóbb kiderült: Barnabás és Joshua Bell személyes jóbarátok. Persze ez nem jelenti azt, hogy megvitatták volna a kísérlet tanulságait, hiszen ahogy Kelemen Barnabás elmondta, valóságos művészet telefonon elérni Bellt, és mostanság, ha ez sikerül is, elsősorban a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon esedékes közös fellépés a téma.
Furcsa véletlen, hogy Barnabás - mindenfajta tudatosság nélkül - éppen Bach D-moll Partitáját játssza el, amelynek egyik tételével Bell is kezdett. Az aluljárón keresztül-kasul nyüzsgő tömeg egy idő után valamiféle rendszert kezd mutatni: a rövid időre utcazenésszé vedlett művész körül egy néhány méter átmérőjű spirál alakul ki - nagyban köszönhetően a sajtó több-kevesebb sikerrel rejtőzködni próbáló képviselőinek és a kísérletet dokumentáló, kérdőíves segítőknek.
A fotós kollégák sajnos egy idő után sokak számára villogó nyílként mutatnak az elvileg "mezei" utcazenészre, bár azért nagyobb százalékban az ilyen környezetben szokatlan minőségű játék, illetve maga Barnabás személye az, ami felkelti az emberek figyelmét. Többen szó szerint döbbent arccal torpannak meg, látva, hogy hol tart ez a világ, ha már Kelemen Barnabás is utcazenélésre adja a fejét. Szép számmal akadnak, akik pénzzel jutalmazzák, lassacskán egészen szép summa gyűlik össze a hegedűtokban. Egy várandós anyuka szintén gyarapítja a "zsákmányt", mire Adrienn rákérdez: tudja-e, ki játszik. A fiatal nő jobban szemügyre veszi, majd meglepve konstatálja: "Jézusom, hát ez Kelemen Barnabás!".
A kísérlet ötletgazdája szerint ez is jól példázza, hogy sokan csak reflexszerűen dobják be a pénzt, de nem realizálják, hogy kit is látnak. A végösszeg igencsak meglepő: 5500 forint alig fél óra alatt. "Nem gondoltam volna, hogy ennyien megállnak és azt sem, hogy ennyi pénz összejön. Joshua Bell harminckét dollárjához képest azért ez egy hihetetlen nagy összeg, pláne ebben az országban" - teszi hozzá Adrienn. A mai árfolyam tükrében, átszámolva egyébként hasonló nagyságrendű a két összeg, viszont tény, hogy magyarországi viszonylatban ez kivételesnek számít. A rögtönzött koncert után Barnabás is elmondja: anyagilag jobban járt, mint amire számított. "Ha az órabért a hegedülésem órabérére vetítjük rá, akkor nagyon jól jöttem ki ezzel a fél órával, mert hát a gyakorlásomat nem fizeti meg senki" - összegezte a kézzel fogható végeredményt.
Bevallása szerint a félórás koncert közben nem tudta elfelejteni a koncerthangulatot, de az ideálisnak kevéssé mondható körülmények ellenére is úgy érezte, meg tudott fogni jó néhány embert. "Amikor Bachnak a csodálatos zenéjében a legmeghatóbb pillanatok voltak, akkor úgy éreztem, hogy ez hatást gyakorol a járókelőkre" - mondta. Úgy látta - és nekem is ez volt az érzésem -, hogy a kicsit ittas állapotban lévő hajléktalan is "elvarázsolódott Bach zenéjétől". Bár anno Bell állítólag a Stradivariján játszott az ominózus reggelen, Barnabás érthető okokból nem volt ilyen merész: "Ahhoz biztonsági őrökre lett volna szükség, hogy az államtól kapott Guarneri-hegedűn játsszak, azért ez egy muzeális érték". Nem beszélve arról, hogy a hideg - ami a szűk félóra alatt az ő kezét is kikezdte - a hangszernek sem tett volna túl jót.
"Szívesen játszottam volna még Bartókot, nagyon érdekes lett volna, hogy ahhoz mit szólnak. Majd legközelebb" - fűzi hozzá mosolyogva. Félő, hogy ez a "legközelebb" nincs olyan közel, ám ez a ritka alkalom remek apropó arra, hogy a hegedűművész summázatát aláírva leszögezzem: "Kellemes meglepetés volt, hogy nem ért kellemetlen meglepetés". Kelemen Barnabást nagy százalékban felismerték, vagy ha mégsem, a minőségi játék utat talált magának a zord környezetben is. Jövőre, velünk, ugyanitt?
