 |
 |
 |
A szombathelyi táborba idén az ország minden tájáról érkeztek, összesen több mint 120-an. A jelentkezők között voltak fiatalok és idősebbek, amatőrök és profik, kezdők és haladók, a jazzben megszokott hangszerek mellett pedig idén még két csellista résztvevő is akadt. A magas létszám nem meglepő, az intenzív kurzushéten az elméleti és a hangszeres órák mellett zenekari próbák, műhelykoncertek és éjszakába nyúló jam session-ök biztosítják a táborlakók zenei fejlődését. Az improvizációs tábor már nem egy hazai jazz-sztár sikeréhez járult hozzá. Jó példa erre a szerdán elsőként színpadra lépő Gayer Trió, akik közül ketten - Gayer Mátyás és Farkas Norbert - visszatérő résztvevői voltak az improvizációs tábornak. Az együttes vezető zongoristája még csak 19 éves, de már most figyelemreméltó zenei múlttal rendelkezik: első jazzkoncertjét tizenkét évesen adta, tizenhét évesen ösztöndíjat kapott a bostoni Berklee-re, idén pedig megnyerte a Balogh 'Csibe" Jenő emlékének szentelt tehetségkutató versenyt, kivívva magának ezzel a fellépési lehetőséget számos hazai kiemelt jazzrendezvényen, köztük elsőként a Lamantinon. Míg az ifjú zongorista a májusi döntőben szólóinak mesteri strukturáltságával tűnt ki a mezőnyből, a szerdai klasszikus trió felállásban kifinomult technikáját nem bontakoztatta ki minden zeneszámban. Jóllehet az esti hat órai kezdés és csapolt sört kortyolgató alacsonyszámú közönség motivációs ereje nem mérhető a szakma örökbecsű neveit felsorakoztató jazzverseny döntőjéhez, ebben az esetben azonban épphogy a fiúk túlzott felszabadultsága lehetett az, ami változó hőfokú produkcióhoz vezetett. Meggyőző volt ugyanakkor a trió saját szerzeményeinek egyedi hangzásvilága és változatos kiállásai, ezek az ígéretes perspektívákkal rendelkező zenekar számára a saját irányt mutathatják.
Másodikként az egyik leghíresebb hazai formáció, a Dresh Quartet lépett színpadra, koncertjük trópusi hőmérsékletűre forrósította a Lamantin sátor levegőjét. Dresch Mihály kiemelkedő jelentőségű alkotó a magyar jazz történetében, olyan egyedülálló zenei világot hozott létre, melyet mindenek fölött a magyar népzenei motívumok és a be-bop sajátos összefonódása határoz meg. Lukács Miklós cimbalmos szerepelt már szólistaként a Budapesti Fesztiválzenekarral és több Eötvös-mű külföldi premierjén, improvizatív duólemezt készített Szakcsi Lakatos Bélával, 2008-ban portréfilmet is forgattak róla, egy újabb duóban pedig Balogh Kálmánnal játszik. Baló István, a Kodolányi János Főiskola Művészeti tanszékének ütős tanára hangszerének egészen egyéni, mindenkitől eltérő hangú mestere. Az együttes nagybőgőse, a Szandai Mátyás helyébe lépő Hock Ernő otthonosan mozog a jazz valamennyi irányzatában, fiatal kora ellenére nagy rutinja segítette, hogy beilleszkedjen a Dresch kvartettbe.
A koncert műsorának gondos felépítettségén felül az együttes rendkívüli dinamikai érzékenysége és magas fokú hangszeres virtuozitása impulzív izgalomban tartotta a hallgatóságot. A jellegzetes Kárpát-medencei ritmusok felett balkáni dallamok is felcsendültek. Dresch Mihály szólóit ezúttal a cifrázó parasztfurulya-, és a delejes improvizációkat hozó szaxofonszólók mellett autentikus népi dünnyögő énekbetétek színesítették. Lukács Miklós nem egyszer adott ízelítőt virtuóz hangszertudásából és széles kifejezésbeli eszköztárából, szólistaként és kísérőként egyaránt remekelt. Hock Ernő szokatlan csellisztikus bőgőállásai pedig izgalmas bartóki vonalat csempésztek a koncert hangzásvilágába.
Őket követte a fesztivál egyik legnagyobb eseményének ígérkező jazzlegenda, a híres turbános orgonista, Lonnie Smith triójának koncertje. A Hammond B3 orgona autentikus mestere immár öt évtizede építi pályáját, ennek során több mint 70 lemezt készített, olyan együttesekkel is együtt játszott, mint a Rolling Stones vagy az Emerson Lake and Palmer. Smith megjelenése már önmagában egyedülálló élmény volt: a szikh vallás elkötelezett híveként ugyanis egyáltalán nem vágatja haját, a fő téri jazzsátorba is nagy turbánjával a fején lépett a színpadra. Orgonájához ülve hosszas és tömör örömzene vette kezdetét, mely egy pillanatra sem hagyta oda az extázis állapotát. A koncerten funkys és soulos lüktetésű témái közben dinamikai kontrasztok és hirtelen tempóváltások tartották fenn a közönség lankadó figyelmét. A zenei folyamatokat a trió tagjai tökéletes hangszerelésben, egyenlő arányban és ugyanazon gondos figyelemmel építették.
Külön figyelmet érdemel Jonathan Kreisberg, ki életteli és színes szólóival, valamint ritmusgitáros teljesítményével méltó partnere volt az olykor döcögősen orgonáló Rhythm & Blues-on nevelkedett amerikai sztárvendégnek. A hetvenhez közeledő Smith szíve jobban bírta a későesti extázis dózist, a koncert utolsó számaira már csaknem a közönség fele elment. A lamantinos 'kemény mag" vastapsa viszont további ráadásszámokra bírta a jazzlegendát, aki utánozhatatlan soul énekével hálálta meg az odaadó figyelmet és ugyanazzal a csillapíthatatlan energiával és a zenélés őszinte örömével zárta koncertjét, mint amilyennel órákkal azelőtt elkezdte.
