- Szűk két éve, A sevillai borbély premierjét megelőzően beszélgettünk legutóbb hivatalos formában, s az azóta eltelt időszakban szinte végig szem előtt voltál. Mi történt veled, ami nyilvános, de az operavilág hírei alapján nem nyilvánvaló?
- Hmmm... Mondjuk korántsem volt nyilvánvaló, hogy a Sevillai bemutatójának másnapján már Haydn Orfeuszának címszerepét fogom próbálni - igazából az egész darab a későbbi második szereposztással lett kitalálva, mi próbáltunk másfél hónapot. Kár, hogy végül csak két előadáson énekelhettük a szerepeket. Fontos lehet, hogy újból rendszeresen dolgozom énektanárral: most Németh Gáborhoz járok. Úgy érzem, jó irányba tartok, és nemcsak öregedtem, de értem is az eltelt két év alatt.
- Azt mindenképpen meg tudom erősíteni, hogy a hangod az Ascanio Albában második előadásán a korábban megszokottnál sokkal teltebbnek, érettebbnek tetszett.
- Ez talán a darab térbeli elrendezésének is köszönhető. A Sevillaiban nem egy jelenet, például pont a nyitószerenád a színpad hátsó traktusába van rendezve. Az Ascanióban egyrészt sokkal kisebb létszámú zenekar játszik, másrészt - bár a színpad nagyon mély - a jelenetek többsége a színpad első harmadában vagy éppen a nézők közvetlen közelében, a zenekari árkot körbeölelő színpadrész elején játszódik. Ne feledkezzünk meg persze arról sem, hogy - bár csak a magam nevében beszélhetek - két évvel ezelőtt szinte mindannyiunkban volt egy nagy adag premiergörcs. Legtöbben akkor énekeltünk először főszerepet operaházi premieren, ráadásul a máskor tapasztaltaknál egy kicsit feszültebb próbaidőszakot is tudhattunk magunk mögött. Azóta rengeteget lazult, érett az előadás, szép, hosszú sorozat van már mögöttem, a mostani meglátásod pedig örömmel tölt el!
- S mennyiben játszott közre maga a Mozart-opera? Más énekesi képességeid mozgósítását követelte meg az előadás?
- Teljesen másokat, ez a Mozart-opera a legnehezebben előadható darabok egyike, ezt merem állítani. Virtuozitás, a határok feszegetése jellemzi valamennyi szereplő énekfeladatát, s az én karakterem, Aceste is egyszerre magas és mély hangfekvésű, ráadásul az általam eddig színpadon énekelt leggyorsabb koloratúrákkal díszített.
- Pedig a premiert követően az első, e-mailben számomra küldött kommentár a következő volt: recitativohegyek.
- A recitativók - amelyekből rengeteget még húztunk is - tényleg kicsit sablonosak, de az áriák nemcsak nehezek, hanem sziporkázóan, néha pazarlóan szellemesek is. Az érettebb Mozart már jobban tudta a határokat mind zenei, mind énekesi szempontból, a kamasz zeneszerző viszont játszik a zenével, a hangokkal: van, hogy egy oldalon öt hangnembe modulál. Átfogóan ismeri és nagyon bátran alkalmazza a különböző kifejezőeszközöket, de még hiányzik az őt később jellemző egészséges arányérzék.
- S színészileg? Nem állhatott távol tőled a komikum, a szatíra.
- Természetesen nem, ez a fajta karikírozás egy percig sem jelentett gondot számomra. Sőt, azt kell mondanom, teljesen realista módon el sem tudnám képzelni ezt az operát, mert akkor egy rém unalmas és patetikus előadás lenne a végeredmény. Van elég sok máj- és epebajos szereplő a darabban, mindenképpen kellett egy kissé vicces, komikus figura, aki ellenpontozza a többieket, s ez lett Aceste, aki egy percig sem vehető komolyan.
- Ebben szerepet játszhatott az Andy Warholt idéző külső megjelenésed is.
- A legkülönbözőbb megjegyzéseket kaptam a jelmezzel kapcsolatban. Előbb a tenorszólam egyik tagja titulált pornóprofesszornak, míg másokat a német RTL adó szexológiai tanácsokat nyújtó, éjszakai műsorának moderátorára emlékeztettem. Ebben sok igazság volt, a karakter szándékosan lett ennyire karikatúrajellegű, olyannyira, hogy eljátszani egy percig sem jelentett lelki megpróbáltatást. Annyira eszement, hogy kifejezetten jól esett a bőrébe bújni!
- Soha, egy percre sem tett korábban próbára egyetlen eszement figura vagy rendezés sem?
- Eddig nem kértek tőlem olyat, amire nemet kellett volna mondanom. Ez a szakma is a bizalomról szól, s nekem feltétlenül bíznom kell mind a rendezőben, mind a karmesterben. Ha meggyőznek az igazukról, rám számíthatnak a későbbiekben. Olyan már megesett, hogy változtatást kértem, s ezek többségét a rendezők el is fogadták. Ha ez ember normális hangnemben kér valamit, a legőrültebb rendező is teljesen normálisan viselkedik. Még 1991-ben hirdetett a Magyar Televízió Mozart-vetélkedőt, amelyben a szegedi konzervatórium csapatát erősítettem. Az egyik feladat az volt, hogy Mozart-darabokat ismertessünk mindössze egy percben. Arra hamar rájöttünk, hogy érdemes kis jeleneteket kreálnunk. Az egyik ilyen felvétele közben a megfelelő megvilágítás beállítása miatt egy jupiterlámpával kellett beszélgetnem, miközben a beszélgetőpartnerem valójában a terem egy egészen másik részén volt. Ez sehogy se ment, annyira idegennek éreztem a helyzetet. Akkor odajött hozzám egy operatőr és azt mondta: "Zolikám, tudod te, hány Kossuth-díjas színész vallott már forró szerelmet egy jupiterlámpának?!" Ezzel a szituáció megoldódott, s azóta, ha szerelmet kell vallani, akkor szerelmet vallok, akár egy lámpának, akár - mint most - egy cipőnek.
- Azt mondtad a beszélgetés elején, hogy új utakon jársz. Van ennek már nemcsak művészi, de kézzel fogható zenei konzekvenciája is?
- Egyre több álmom valósul meg. Életem egyik csúcspontjaként könyvelhettem el az idén februárban a Művészetek Palotájában előadott Don Giovannit. Igazából nem is értettem, hogyan kerülök a nemzetközi szereposztás kellős közepébe. Amikor aztán a próbán elénekeltem az áriámat, a kollégák tetszésnyilvánításából egyértelművé vált, hogy befogadtak, sőt, a Donna Annát alakító Laura Aikin az előadások után azt mondta: "Számomra te vagy az ideális partner!" Donna Anna vőlegényének alakja egyébként kiemelten hangsúlyos az életemben, s egy jelentős álmom teljesült ezzel a nem is akármilyen előadással. Szerencsére hamarosan újra énekelhetem Győrben. De ehhez hasonlóan kiemelkedő állomása volt az elmúlt időszaknak, hogy Vashegyi Györggyel előadhattam a teljes, tehát mind a hat kantátát tartalmazó Karácsonyi oratóriumot vagy az, hogy a János- után a Máté-passió evangélistáját és áriáit is elénekelhettem.
- Maradsz tehát az eddig bevált Mozart-Bach-Rossini hármasnál?
- Ameddig hagyják, maradok, azzal, hogy Monteverdit és egy kis 20. századi repertoárt még szívesen vállalok. A helyzetem paradoxona, hogy zenei anyanyelvemként tulajdonképpen Verdi Macbethjét tudnám megnevezni, hiszen életem meghatározó élménye volt a Macbeth 1985-ös, Oberfrank Géza vezényelte szegedi előadása, amiben gyerekstatisztaként vettem részt. Ennek ellenére Verdi szerepei közül alig van nekem való, de a Puccini-karakterszerepeket például nagyon élvezem.
- Ha egyre több álmod teljesül, mit tartogatsz még magadnak a jövőre motivációként?
- Például erősen foglalkoztat Britten életműve, hiszen a legtöbb darabját Peter Pears számára írta, így rengeteg hálás és jó tenorszerep született a keze alatt. A Lukrécia meggyalázása különösen izgalmas és kihívást jelentő feladat lenne. Zenekari dalciklusai is érdekelnek: a Nocturne, a Serenade, a Les Illuminations, vagy van az 5 Canticle is, ami nagyon izgatja a fantáziámat. Az egyikben a tenor Ábrahám és a kontratenor Izsák a két főszereplő, s amikor együtt énekelnek, az Úr hangja szólal meg. Régi álmom ezt előadni, nem is tudom, próbálta-e már valaha Magyarországon valaki. De szívesen énekelnék Belmontét, sőt, egy jó Belmonte mellett akár Pedrillót is, és nagy és régi vágyam Titus is.
- Tamino?
- Talán az a legkevésbé, de azért nem utasítanám el, ha megkeresnének. Monostatost ellenben korábban többször visszaadtam, aztán mégis újra és újra megtalált a szerep. Nem bántam meg, mert életem első három Varázsfuvola-produkciójában Polgár Lászlóval és Miklósa Erikával együtt léphettem fel. Volt, aki ezért egyszerűen csak luxus-Monostatosnak hívott. A kisebb szerepeknek, mint a Parsifal 4. apródjának azért vagyok hálás, mert olyan legendás énekesekkel lehettem egy színpadon, mint a már említett Polgár László vagy Eric F. Halfvarson.
- Amikor körülbelül hét évvel ezelőtt megismerkedtünk, éppen szépen ívelő egyetemi karrieredet készültél otthagyni az éneklésért és tele voltál bizonytalansággal. Hogy érzed, valóra vált, amit reméltél?
- Igazából annál több is. Úgy érzem, amióta elénekeltem Don Ottaviót, akár nyugodtan meg is halhatnék. De persze azért egyelőre még nem szeretnék....
