NEM Gaudeamus

Kell ennél több? - kérdezte beharangozójában a Fidelio ajánlója. Merőben szubjektív válaszunk: aligha. A friss nevű, s a névcserével szimbolikusan történetének újabb, nyilvánvalóan nehézségektől fenyegetett szakaszába lépő szimfonikus együttes kiegyensúlyozott teljesítménye, minőségi összjátéka ugyanis alkalmasint még a tematikus koncertprogram intézményének elkötelezett híveit is elismerésre késztette.

A hangverseny első számaként megszólaltatott Brahms-mű, a boroszlói egyetem díszdoktori címét megháláló Akadémiai ünnepi nyitány a klasszikus koncertrepertoár különleges darabja. Egy németes humorú 19. századi szimfonikus alkotás, amely mindazonáltal egyetlen percre sem válik sem nehézkessé, sem vaskossá, sem vértelenné - ritka kincs, s egyszersmind méltó a közkedveltségre. A diákdalokat (többek között a Gaudeamus igiturt és az egyetemi Burschenschaft-ivászatok másik korabeli kedvencét, a Was kommt dort von der Höh' kezdetű nótát) feldolgozó nyitány ezúttal sem tévesztett hatást: Keller András és zenekara a méltóságteljes felrakás mögül nyelvét öltögető bursikóz derű avatott közvetítőjének bizonyult.

Az egyetemi életre rámosolygó Akadémiai ünnepi nyitányt követően Perényi Miklós, a Zeneakadémia Vonós tanszékének egyetemi tanára lépett a koncertdobogóra, hogy megszólaltassa a reménytelenség 20. századi lengyel remekművét, Witold Lutoslawski Csellóversenyét a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról, a dermesztő kelet-európai pangás korai éveiből. A hatalmas kontraszt előzetesen inkább riasztónak, semmint érdekfeszítően izgalmasnak tűnt: a stiláris, hangulati, s ha tetszik, lételméleti távolság közömbösítésére kevésnek ígérkezett a két számot egymástól elválasztó taps- és technikai szünet.

A kétely úgyszólván Perényi Miklós első vonómozdítására, rögvest a d-hang dacos repetálására felépített nyitótétel kezdetén semmivé foszlott, s mi csak találgathattunk, hogy e hatást vajon már a koncertdarabnak, vagy inkább a szerényen nagy gordonkás karizmájának köszönhettük. Utóbb nem is sikerült e két tényezőt világosan elkülönítenünk egymástól, hiszen a szólista a szabadulási és kapcsolatteremtési kísérletek nyomasztó kudarcát, a szuverén egyéniség mindinkább reményvesztett erőfeszítéseit jelenetező Lutoslawski-versenymű előadása során valósággal a vesztett ügyek diadalmas bajnokának tetszett. A zenekar dicséretére vált, hogy az emberellenes rend és a visszautasítás megszemélyesítőjeként Perényi méltó partnerének bizonyult, s e sikerben döntő része volt a bölcsen a szólójátékoshoz igazodó, együttesét világos és határozott jelzésekkel irányító Kellernek. A szuggesztív előadás utat talált a Romantikus-bérlet közönségéhez, mely a Perényitől kikövetelt ráadást, az ugyancsak Lutoslawski által komponált Sacher variációkat is zajos lelkesedéssel, a kortárs művekkel szemben táplált hagyományos tartózkodást mellőzve fogadta.

Túl hosszú és túl nehéz - hangzott a Bécsi Zenebarátok Társaságának korabeli elutasító véleménye Schubert utolsó, oly sokat vitatott számozású szimfóniájáról. A hosszúságot ma már - túl Bruckner és Mahler szimfóniáin - nem igazolja a koncerttermi tapasztalat, ám a nehézséget gyakorta igen: a Nagy C-dúr szimfónia az ingatag nívójú zenekarok egyik nagy buktatója. A Concerto Budapest jól vette az akadályt: a tételindulások mindannyiszor ritka koncertrációval, erős légkörteremtő erővel nyűgöztek - az első tétel kibontakozó fensége igen szép kürtszólóval, a második lebegő kiegyenlítettségével, a harmadik hökkentő lendületével, a zárótétel sistergős rohamával. S ha a hangzásarányok olykor - túlnyomórészt a szimfónia második felében - meg is billentek kissé, Keller András és együttese erős, érvényes interpretációval töltötte ki koncertjének második félidejét is.

Concerto Budapest
2010. február 15. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Perényi Miklós (cselló)
Vez.: Keller András

Brahms: Akadémiai ünnepi nyitány, op. 80
Lutoslawski: Csellóverseny
Schubert: "Nagy" C-dúr szimfónia, D. 944 Nr. 9

Romantikus-bérlet