E cikket nem lehet in medias res kezdeni. Ahhoz, hogy megértsük, mi történt a színpadon, s mi miért történt úgy, ahogy, ismernünk kell a korántsem egyszerű 'Sun Ra jelenséget", a modern jazz történetének egyik legkülönösebb fejezetét. A Sun Ra néven hírnevet szerzett muzsikust eredetileg Herman Sonny Blountnak nevezték, s valamikor az 1910-es évek derekán született, senki se tudja pontosan, mikor. Komponista, zenekarvezető és billentyűs játékos lett, aki közel negyven éven át vezette az Arkestrának nevezett nagyzenekarát. Hivatalos életrajzai szerint Alabamában jött a világra, de maga azt állította, hogy egy másik bolygón látta meg a napvilágot, s onnan érkezett a földre. Űrhajójának földet érését a róla készült egyik féldokumentarista filmen is láthatjuk. Előbb a chicagói, majd a New York-i, végül a philadelphiai jazzvilágban dolgozott. Mintegy másfél száz albumot készített zenekarával (alkalmasint szólóban vagy kiszenekari kontextusban szintén zenélt), s 1993-ban bekövetkezett halála óta is számos kiadatlan felvételét tették közzé. A 'klasszikus" Sun Ra-lemezek tipikusan kis vagy közepesen ismert kiadóknál jelentek meg, s egy ideig saját labelt is üzemeltetett Saturn néven. Zenéi ugyan igen széles spektrumot fognak át, mégis célravezetőnek tűnik, ha most művészetét sommásan az improvizált zene idiómával írjuk le. Produkciói - véleményem szerint - legtöbbször önmagukban is izgalmasak és provokatívak, máskor meg épp a klasszikus letisztultság jellemzi őket, de ami egészen különlegessé teszi e zenét, az Sun Ra többrétegű filozófiája, melynek centrumában egy teljesen egyedi kozmikus mítosz áll. A zongorista kozmológiáját lehetetlen egy koncertkritika keretében összefoglalni, de annyi megkockáztatható, hogy szoros kapcsolatot tart az ókori aranykor-mítoszokkal, és különös vegyüléket alkot ősi kultúrák világszemléletével, elsősorban az egyiptomiéval. A muzsikus kötődése az ősi Egyiptomhoz világosan érzékelhető a Sun Ra Meets Salah Ragab In Egypt című album csiszolatlan, 'törzsi" dobolásában és a ritmika szinte időfeletti monotonitásában.
Sun Ra, és az Arkestra hangzását erősen befolyásoló John Gilmore tenorszaxofonos halála után Marshall Allen altszaxofonos vette át az együttes irányítását. Jason Ankeny kritikus 'a háború utáni időszak egyik legkülönlegesebb és legeredetibb hangú szaxofonosá"-nak nevezte Allent. Robert L. Campbell Sun Ra-diszkográfiájából kiolvasható, hogy Allen már az '50-es évek végén keletkezett Jazz In Silhouette Saturn LP-n a zongorista kísérői közé tartozott, s ez Sun Ra harmincöt évvel később bekövetkezett haláláig így maradt. Az Arkestra-beli munka alighanem teljesen lefoglalta Allen idejét, ugyanis alig-alig készített felvételeket más formációkkal. A szaxofonos 1924. május 25-én született a Louisville-ben (Kentucky), és tízévesen kezdett klarinétozni. Az 1960-as évektől meghatározó egyéniséggé vált az avantgarde jazz csúcsaira emelkedő Sun Ra-nagyzenekar fúvósszekciójában, s az ő nevéhez fűződik a 'morrow" (reggel) elnevezésű hibrid hangszer (szaxofonfúvókával ellátott fa test) bevezetése a köztudatba.
Marshall Allen egy tizenkét fős Arkestrával lépett az A38-as hajó színpadára. A hagyományos 'Arkestra-jelmezekben", vagyis csillogó lebernyegekben és fejfedőkben játszó, vagyis egy futurisztikus, a jövőből visszatért 'primitív" törzs tagjainak küllemét idéző zenekar már az első pillanatokban világossá tette: előadásában és repertoárjában hű akar maradni a névadó szelleméhez. Allen csapatában a szaxofonosok alkotják a frontvonalat, majd a rézfúvósok, végül a ritmusszekció vonala következik. A mintegy két és fél órás műsor számtalan lehetőséget adott a hallgatónak arra, hogy külön-külön szemügyre vegye a multiinstrumentalista (a legtöbben congákon és más kézidobokon is kísérnek) zenekartagok tevékenységét. Túlzás nélkül állítható, hogy az Arkestrának egyetlen gyenge pontja sincs. A régi nagy nevek (Akh Tal Ebah, Kwame Hadi, Ahmed Abdullah, Ronnie Boykins, Julian Priester, Luqman Ali, Pat Patrick stb.) ugyan már hiányoznak a zenekarból, de a megfiatalított big band vezetője parádésan játszó utánpótlásról gondoskodott.
Az Allen által bekiáltásokkal és rövid, határozott kézmozdulatokkal irányított együttes egyszerre keltette egy precízen szervezett zenészcsoport, illetve egy irányító személyiség felügyelete alatt rögtönző, a szertelen zenei megnyilvánulásoktól sem idegenkedő big band benyomását. A műsor ugyancsak a Sun Ra által rendszeresen alkalmazott eklektika jegyében alakult. A félreismerhetetlen afro tematikát klasszikus swing oldotta Fletcher Henderson Happy As The Day Is Long (1934) című, ma már alig-alig ismert és játszott melódiájával; a free szólókat és atonális tuttikat meghökkentő és mosolyogtató csavarokkal funky groove-okba játszotta át a mindentudó nagyzenekar. Szintén az eklektika jegyében tolmácsolt a zenekar egyvelegeket olyan repertoárdarabokból, mint a Space Is The Place, a We Travel The Spaceways vagy a Prelude To Stargazers, máskor pedig (a Nuclear War című darabban) a fiatal füleknek ismerősebb MCing vagy rappelés épült a hiphopnak semmiképp se nevezhető zenei alapszövetre. Az 'igazi" Arkestra koncertjeinek hangulatát idézték a táncosnők, a gimnasztikus mutatványok, valamint a zenészek körbejárása színpadon és nézőtéren. E pillanatokban a közönségnek minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne bújjon ki a bőréből.
A kompakt, mégis nagy erőbedobással végigjátszott, sőt: meglepetések sorával szolgáló hangverseny közreműködői közül természetesen Marshall Allent illik és kell kiemelni. Altjátékában a korábbi évekből már jól ismert, s John Gilmore előadásaira is jellemző vijjogó-sikoltó gyors futamok voltak túlsúlyban, de a koncert ritka lírai pillanataiban Johnny Hodges finomságával fújt. Ugyanakkor Allen alkalmazta a zene legkérdésesebb soundját is, amikor váltóhangszerként egy modulátorral kiegészített EWI-t (electronic wind instrument) vett a kezébe. A modulátor funkciója egyértelműnek tűnik: segítségével tudja Allen Sun Ra szintetizátor-soundjának hiányát pótolni a hangversenyeken. Sajnos ezen az egyetlen ponton bírálni kell a megoldást: az EWI (ez a szenzoros fúvókával és mozdulatlan, szintén szenzoriálisan működő billentyűkkel ellátott elektromos fúvóshangszer), bármennyire megnöveli is a játék sebességét, hangfekvésekben és modulációkban képtelen felvenni a versenyt Su Ra billentyűs hangszereivel, sőt, valljuk meg őszintén: Allen kezelésében az 'űrhangszerré" átalakított EWI meglehetősen fülsértő és egyhangú hangképet nyújtott.
A Marshall Allen vezette nagyzenekar mögül talán hiányzik a régi Arkestra lelki mélysége, valamelyest a mitikus atmoszféra is többé-kevésbé a múlté. Mégis azt mondhatjuk, a közönség sokat megérezhetett Sun Ra kozmikus és ősi világából, ennél többet óhajtani pedig túlzott mohóság lett volna.
2010. április 11. A38-as hajó (Budapest), 20:00 - a Sun Ra Arkestra under the Direction of Marshall Allen hangversenye
