Kompozícióinak ezoterikus társadalmi funkcióját Wagner maga csaknem ugyanakkora erőfeszítéssel teremtette meg, mint motivikus összefüggéseik egyszerre drámai és elbeszélő szerepet is betöltő, komplikált hálózatát, ezért aztán a legkevésbé sem meglepő, hogy még a hatalmas, szövevényes szerkezetek esetlegesen önállósult, népszerű részleteiért sem azok zarándokolnak el elsősorban egy-egy hangversenyre, akik ismerkedni szeretnének ezzel a zenei világgal, hanem azok, akik a komponista rajongói körének régóta oszlopos tagjai. Pedig a Wagner-zene embert próbáló összetettségéről szóló legendák igazságtartalma bízvást túlzásnak tekinthető. Éppen csak ritkán fordul elő, hogy sikerül valakinek olyan műsortervet összeállítani (valamint a benne rejlő lehetőségeket maradéktalanul kibontani), amely mozaikszerűségének köszönhetően nemcsak felmenti a kevésbé gyakorlott érdeklődőket a fél napos színházi-koncerttermi táborozás kötelezettsége alól, de hangulati és gondolati tartalmának, esztétikai elvárásainak következetessége révén arra is képes, hogy felkeltse érdeklődésüket és bizalmukat a szerző életműve iránt.
Fischer Iván pontosan ezt a célt valósította meg március 11-én a Művészetek Palotájában: olvasónaplót készített saját Wagner-élményeiből, nagyon is személyes, mégis releváns kivonatot, változatos sokszínűségében is összefüggő képet rajzolva a tizenkilencedik századi német színpadi zene identitásképző hatalmáról. Gondosan megtervezett, okos interpretációi remekül illettek a részletekből összefűzött program egyre sűrűsödő feszültségéhez, egyediségük azonban egy meglehetősen szokatlan elemet is hordozott: feszes és sugárzó lelkesültségük dacára ugyanis olyan távol álltak az illúzió díszleteinek festékszagú világától, amennyire az egyáltalán lehetséges. Fischer figyelme kizárólag a formában absztrakt módon kifejlődő disszonanciára és a zenei logika által megteremtett karakterekre irányult, mit sem törődve az egyes szituációkat mintegy jelmezszerűen azonosító zenei gesztusokkal, amelyekből annak ellenére bőséggel akad Wagner zenéjében, hogy a komponista deklaráltan a drámai szükségszerűségek rendszeréből felépített, aprólékosan következetes szerkezetek megalkotására törekedett. Fischer ezeket az ábrázoló jellegű zenei elemeket sem hagyta a maguk egyezményes mivoltában hatni. A színpad kikerülhetetlenül rutinszerű mimetikus elemeit is ugyanazzal a szigorú intelligenciával kezelte, amely egész értelmezését irányította, azt a benyomást keltve ezzel, hogy előadásmódja már-már szellemibb, mint amit egy eredeti szerepkörében díszletekkel és deklamációval operáló produkció egyensúlya elbírna. (Ez az egyensúlyvesztés még annak ismeretében is reális veszedelemnek látszott időnként, hogy a program körülbelül fele a cselekményhez szorosan nem illeszkedő részletekből, nyitányokból, táncjelenetből állt.)
Leginkább a szimfonikus költemény szerkesztésmódját követő - sőt címzettje, Cosima által a műfaj ideális megvalósulásának tekintett - Siegfried-idillen látszottak ennek a gondolati komolyságnak az árnyékai, elsősorban a kicsit sápadt és reszketeg vonóshangzáson, amely a kezdőpont kikerülhetetlen nehézségei mellett a karmester fantasztikusan finom hangzáseszményének elvárásai alatt is meg-megroggyant időnként. Fischer ugyanis szinte leheletszerűen idilli karakterrel szólaltatta meg a kompozíciót, amelynek törékeny egyszerűsége, jóllehet sokkal érdekesebb és igazabb élmény volt a pirospozsgás naivitás jóval megszokottabb derűjénél, azzal fenyegetett, hogy egyetlen vaskosabb, lendületesebb mozdulat hatására szertefoszlik, ez az aggodalom pedig némi feszes éberséget csempészett a váratlanul reflektáltnak bizonyuló szépség élvezetébe. A későbbiekben viszont az egyszerre öntudatos és önelemző attitűd egyértelműen előnnyé válozott. A Tannhäuser nyitányának nemes ívei és magabiztos hetykesége, valamint a Párizs számára komponált bacchanália jelenetének szédítő, hajszolt forgataga legalább olyan világosan mutatta meg, milyen sikeres operaszerző lehetett volna Wagner, ha nem tartotta volna méltóságán alulinak, hogy azzá váljon, mint amilyen felemelő ragyogással zárta az este első felét A nürnbergi mesterdalnokok előjátékának ironikus és büszke, megindítóan valóságos ünnepélyessége.
A hangverseny második felét Az istenek alkonya hajnali közjátéka nyitotta, hogy aztán Siegfried rajnai utazása előkészítse a hallgatóságot a hangverseny drámai tetőpontjára, a Ring zárójelenetére. Az eddig tisztán szimfonikus részletekből összeállított műsor gördülékeny természetességgel változott valódi, színpadi drámává, nem csekély mértékben a Brünnhildét megformáló Petra Langnak köszönhetően. Első pillantásra, ahogyan az énekesnő felállt, és művésznői mosolyát a halálra szánt walkür arcvonásaivá rendezte át, bizonytalannak tűnt, képes lesz-e valóban átalakulni a tetralógia központi figurájává, sem kifejezetten szépnek, sem lenyűgözően hatalmasnak nem mondható orgánuma azonban elismerésre méltó meggyőző erővel jelenítette meg a végsőkig kétségbeesett, ugyanakkor mindent tisztán látó és mindent megbocsátó Brünnhilde búcsújának emberfeletti erőfeszítésből fakadó sikoltásait. Nem könnyű feladat egy négy estét betöltő színpadi eposz utolsó jelenetét önmagában megformálni úgy, hogy abban a le nem zajlott négy este minden el nem játszott drámaisága, öröme, fájdalma és tragikuma egyetlen megrázó katarzissá olvadjon össze, de Petra Langnak, Fischer Ivánnak és a Budapesti Fesztiválzenekarnak sikerült. Noha a koncert nem volt tökéletesnek mondható, nagyszerű élményt jelentett, és ez igazság szerint több a tökéletességnél.
A Budapesti Fesztiválzenekar Wagner-estje
2011. március 11. 19:45 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Petra Lang (mezzoszoprán)
Vez.: Fischer Iván
Wagner: Siegfried-idill; Tannhäuser: nyitány és bacchanália; A nürnbergi mesterdalnokok - előjáték; Az istenek alkonya - Hajnal és Siegfried rajnai utazása; Az istenek alkonya - gyászinduló és zárójelenet
