"Úgy láthatjuk az Operaházat, ahogy még sohasem"- mondta Kovács Géza főigazgató a most megjelent Regős-könyv kapcsán, hiszen a kiadvány nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy szavak nélkül, a képek erejével tegyen tanúbizonyságot a - nem csak méreteiben - monumentális építmény időtállóságáról. Vass Lajos, az Operaház főigazgatója humorosan megjegyezte: "mondhatnám, hogy kölcsönadtuk a képeket, de az Operaházat adtuk kölcsön". Az Opera vezetője bevallása szerint "bele van szerelmesedve" az épületbe, "ebbe az építészeti csodába, nem csak az operákba", és reméli, a könyv segít majd abban, hogy minél többen kíváncsiak legyenek rá.
Regős László albumában a részletek már-már arcokként aposztrofálhatók: az Operaház épületének apró vonásai, hangulatainak tarka variációi tárulnak fel a szemünk előtt. "Arcok", amelyeket naponta láthatunk, de olyanok is, amelyeket csak az Opera lüktető belvilágának részesei élvezhetnek: az épület legtetejéről letekintve a Parlament meghitt barátként integet messziről, a művészbejáró falára festett, régmúltból ismerős előadók portréi kacéran összekacsintanak a fotóssal: "neked ezt is megmutatjuk". Az Operaház iránti "szerelemmel" tehát nincs egyedül Vass Lajos főigazgató. A művészportrékkal telefestett "titkos" bejáró volt az egyik első szelet, amit meg szeretett volna örökíteni - árulja el kérdésemre a fotóművész. Regős László gyerekkorában az Operaház gyermekkórusának tagjaként lobbant "szerelemre" az épület iránt, s a művészbejáróhoz azért kötődik annyira, mert az előadások közben ide "lökték be" a pihegő kis énekeseket pihenőre. Hatalmas élmény volt számára személyesen is ismerni a falon megörökített művészeket.
Az sem mindennapi történet, hogy a művész vegyészmérnökből avanzsált épületfotóssá - a '70-es években ugyanis a kémia ilyetén való megismerése volt az egyetlen módja, hogy valahogyan közel férkőzhessen a fotózás tudományához. 1979-ben az Egyesült Államokban találta meg a számára megfelelő alkotói környezetet, így az Operaház-sorozatot 4-5 év alatt évente néhány alkalommal gyarapította, amikor beteg édesanyját látogatta meg Budapesten. Regős hagyományos fényképezési technikája miatt tréfásan "az utolsó dinoszaurusznak" nevezi magát, de hozzáteszi, hogy a sorozatban azért akadnak szép számmal digitálisan feljavított képek is (ennek gyönyörű példája az Operaház külsejét ábrázoló kétoldalas fotó, amely a háttérben úszó számtalan bárányfelhővel szinte már idilli). Bár a szerző hangsúlyozza, hogy a könyv nagy nehézségek árán jött létre (az eredeti kiadó az utolsó pillanatban ment tönkre), és korábban megfogadta, ilyen "nehéz szülést" többé nem vállal Magyarországon, a későbbiekben mégis szeretne hasonló fotókat készíteni a Dohány utcai Zsinagógáról, a Zeneakadémia épületéről és a Művészetek Palotájáról.
