Bachtól Elgaron és Albinonin át egészen Weiner Leóig terjedt a Roma Virtuózok Kamarazenekar szerda esti koncertjének repertoárja, amelyet a Budapesti Tavaszi Fesztivál Roma vagyok - magyar vagyok című sorozatának részeként hallgathatott meg a közönség. Az Uránia Nemzeti Filmszínház díszes nagyterme a teltházat produkáló közönségen túl valami egészen furcsa, a századfordulót idéző atmoszférával is megtelt, ahogy a fényűző díszletként szolgáló csillár sejtelmes félhomályba borította a nézőteret.
Az 1990-ben, zeneakadémiai múlttal rendelkező, fiatal zenészekből verbuválódott Roma Virtuózok Kamarazenekar már számos országban bizonyította rátermettségét, március 24-én este pedig a hazai közönségnek mutathatta ismét meg, miért is érdemes mások mellett őket is ajánlani a külföldről hozzánk látogató vendégeknek.
A minőségi klasszikus zene ezen az estén nem csak az előadásmódban, hanem a műsoron is tetten érhető: a zenekar a koncert első felében egy jól irányzott Bach-hármassal indít. A III. Brandenburgi verseny különös lüktetése - akárcsak egy épp ebben a pillanatban dobogni kezdő szív - első pillanattól láttatja azokat a titkos, mégis minden apró rezdülésben érzékelhető hullámvonalakat, amelyek észrevétlenül egymáshoz kötik a zenekar tagjait. Az erőviszonyok folyamatos változása - a darab közben néha kiemelkedik egy-egy szólista játéka, hogy aztán újra visszaolvadjon a harmonikus egészbe - megmutatja: a zenekar tagjai egyenként is tökéletesen megállnák (és meg is állják) a helyüket, de a csapat esszenciája mégiscsak a kerek, kellően izgalmas, mégis egyenletes színvonalú, közös alkotásban rejlik.
A Roma Virtuózok nem restek két kiemelkedő hegedűvirtuózt az est főszereplőjévé emelni - mert bár a műsorfüzetben közreműködőként vannak feltüntetve, jelenlétük erőteljesen befolyásolja az este alakulását. Kállai Ernő, a csodagyerekként indult hegedűművész, Itzhak Perlman tanítványa Bach E-dúr hegedűversenyének szenvedélyes prezentálása közben már-már egy zsonglőr ügyességével és koncentrációjával "varázsol", a megvilágításnak köszönhetően úgy tűnik: szinte hullámzik a vonója, különböző alakzatok felvételével vonva magára az egyébként is intenzív figyelmet. (A fényben úszó zenekari vonók egyébként is érdekes geometriával rendelkeznek: párhuzamos egyenesek, amelyek valahogy mégis találkoznak.) Az ezt követő Bach-darab a dirigálást is magára vállaló ifj. Boros Mátyás hegedűművész-zeneszerzőnek, a zenekar művészeti vezetőjének és Kállai Ernőnek az élvezetes párbaja: a d-moll kettősverseny mégsem erőfitogtatás, sokkal inkább a névhez méltó virtuozitás "szerény" demonstrálása.
Az est második része változatosabb képet mutat: a Bachhal kellőképp megalapozott hangulat egy kissé szentimentális, érzelemdús fordulatot vesz. Edward Elgar E-moll vonósszerenádja bájosan meseszerű dallamával ringat el, a falmenti tükrök túloldaláról furcsa, régmúlt emlékek árnyai kívánkoznak át a közönség soraiba.
Az est csúcspontja kétségtelenül a velencei Tomaso Albinoni Adagiója és az ezzel hatásos kontrasztot alkotó Weiner Leó-féle I. divertimento: előbbi a Vivaldi muzsikájából is áradó szépség és fájdalom megtestesítőjeként vált ki ovációt a közönségből, míg Weiner a magyar virtust idéző tánctételei (Jó alapos csárdás, Rókatánc, Marosszéki keringős, Verbunkos, Csűrdöngölő) ütős befejezésnek bizonyulnak. Persze nem maradhat el a ráadás sem: Brahms V. Magyar tánca egyúttal kellő lökést ad a közönségnek, hogy az utcára sodródva még sokáig dúdolja a megunhatatlan klasszikusokat.
