Énekel - ez persze kis túlzás. Magas hangon huhog és nyivákol. Ez az a pont, amikor az utolsó illúziók is összeomlanak az emberben. Mert hányszor volt szó arról, hogy ilyen csak nálunk fordulhat elő, a musicalekben az arra alkalmatlan színművészek játsszák az énekes szerepeket. Sarah Brightman valóban főszerepeket alakított első osztályú előadásokban. Persze nem ártott, hogy ő Andrew Lloyd Webber felesége, de ki hitte volna, hogy erre az egyetlen dologra egy egész életművet föl lehet építeni. Pedig föl lehet. És ha az este legkevésbé kibírhatatlan részét is meg szabad említeni, az még mindig Az Operaház fantomjából énekelt dal volt. A többire nekem nincs szavam. Mindenki képzelje most ide a három legcsúnyább szót, amit ismer - pont olyan volt Sarah Brightman énekművészete. De azért sincsen szavam, mert ha bármit mondanék, hogy hamis, éles, természetellenes, azzal úgy tennék, mintha ő valóban énekelt volna, csak rosszul. Mintha ez egy zenei produkció lett volna. Közben pedig egészen másról van szó. Sarah Brightman a Barbie-babát ébresztgeti a hallgatóság lelkében. Eltúlzott póthajat cipel maga után, kicsavart mozdulatokkal mászkál a pódiumon, egyszer még hintára is ül, és száll utána a fehér uszálya, és mindehhez néhány nyúlós, szirupos melódiát énekel, amelyek szövegében a szabadság, szerelem, szépség szavak szerepelnek. A baj az, hogy ezt ő valahogy kevéssé megalapozottnak érzi (ki tudja, talán okkal), ezért a klasszikusokhoz fordul. Albinoni Adagio, a Turandotból a tenorária, egy kicsit megbolondítva, de nem a zene tébolyul meg, hanem a hallgató. Fölmegy a nő a színpadra szerkesztett, semmibe vezető hídra, és csillagfényben, szép hold alatt elénekli Ruszalka áriáját. Nem angolul, nem magyarul, és persze nem csehül, hanem olaszul, förtelmes angol akcentussal. Kíváncsi vagyok, mit felelne rá, ha megkérdezném, miért. Mert az olasz az olyan operás nyelv? Még ebben az angolos változatban is? Persze a közönség megkajálja. Úgy érzik, hogy valami finom, érzelmes, érzéki élményben van részük, és milyen jó ez a magas művészet, majdnem anynyit ér, mint egy thai masszázs. A Brightman-szörnyűség pedig pillogva-csipogva szózatot intéz a hallgatósághoz, végre itt vagyok Budapesten, nagyon köszönöm ennek a csodálatos közönségnek. Ó, borzalom. És érzem, hogy ez csak a kezdet, Andrea Bocelli már valahol feni a kést, hogy a vérünket vegye.
