Schumann, Dvořák ? és Jackie

Du Pré ? vagy ahogy rajongói egymás között nevezik: Jackie ? a komolyzene csillagai között különleges helyet foglal el: a zeneszeretők körében személye már-már legendássá vált sugárzó egyénisége, szépsége és életének szinte regénybe illő momentumai miatt. Az utóbbiak közé tartozik például az ismeretlen milliomostól ajándékba kapott Stradivari hangszer vagy a zongorista/karmester Daniel Barenboimmal kötött házassága és persze tragikusan korai visszavonulása is. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi tizenöt évben két kimerítő, angol nyelvű életrajza látott napvilágot, de komolyzenei előadók között ritkaságnak számít az is, hogy életéről játékfilm készült. Ne feledjük azonban, hogy Jacqueline du Pré nem csak regényes élete, hanem páratlan muzikalitása miatt áll ma is az érdeklődés középpontjában. Ezt tükrözi az is, hogy a róla szóló könyvek és filmek mellett hangfelvételeinek új kiadása bármelyik komolyabb CD-boltban megtalálhatók. Leggyakrabban Elgar csellóversenyével találkozhatunk, hiszen ez az a darab, amelyet életében a legtöbbet játszott és amely Jacqueline du Pré nevével máig leginkább összekapcsolódik, sőt az angolok számára Elgar-interpretációja tette őt szinte nemzeti hőssé. Különleges szerencse, hogy Jacqueline du Pré 1959-es hivatalos debütálásától 1973-as visszavonulásáig a csellóirodalom minden jelentősebb darabját lemezre vette. Az EMI-nál 2004 áprilisában megjelent Schumann és Dvořák csellóverseny Jacqueline du Pré késői felvételei közül való ? ha egy mindössze 14 éves pályafutás kapcsán lehet egyáltalán ilyet állítani. Az 1971-es Dvořák felvétel idején már komolyan jelentkeztek betegségének tünetei, és ez sajnos játékának minőségén is érezhető. Jacqueline sosem technikai kifinomultságáról volt híres; interpretációinak legnagyobb erénye a belőlük sugárzó energia, a lendület és drámaiság. Ám a Dvořák-koncertben olykor az energikusság darabosságba, már-már erőszakosságba fordul, sőt a tempóingadozások is sokszor zavaróak. Jacqueline du Pré 1967-ben, Sergiu Celibidache-sal készült Dvořák-felvételét, bevallom, nem ismerem, ám valószínű, hogy e négy évvel korábbi felvétel sokkal inkább tükrözheti a művésznő szándékát, a műről alkotott elképzelését. Érdekes megjegyezni, hogy ? a műfajban igen szokatlan módon ? az új EMI lemez kísérőfüzete is negatív kritikát fogalmaz meg a Dvořák-felvétellel kapcsolatban, mindössze érdekes dokumentumként ajánlva azt a hallgatók figyelmébe. A lemez igazi gyöngyszeme a Schumann csellóverseny, mely a lemezborítón ? ki tudja, milyen okból ? kis betűmérettel szedve, szinte csak mellékesen szerepel. Ezt hallgatva a még ereje teljében lévő Jacqueline áll előttünk, aki a sokszor szabálytalan frázisokból komponált, sokak szerint nehezen értelmezhető darabot úgy állítja elénk, mintha minden pillanata magától értetődő volna. Különösen megkapó és a robbanékony du Pré-től szinte szokatlan a lassú tétel líraisága, de magával ragadó az első tétel áradó dallamossága vagy a zárótétel sziporkázása is. A Schumann által komponált kadencia a harmadik tételben, mely zenekar és szólista párbeszédéből bontakozik ki, számomra a felvétel legkifejezőbb, legbeszédesebb része. Ezeket az ütemeket hallgatva nem csodálkozhatunk azon, hogy Jacqueline du Pré-t ? saját bevallása szerint ? csak kényszerű visszavonulása után kezdték foglalkoztatni a szavak, a beszéd és a költészet, hiszen amíg csellózni tudott, valóban nem volt más kifejezőeszközre szüksége.