- Januárban jelent meg a Hungaroton gondozásában az Auer Vonósnégyes harmadik, Lajtha László tíz vonósnégyesét bemutató lemeze. Már csak a második kvartett felvétele hiányzik a sorból. Ezt mikor vehetjük kézbe?
- Amikor először átjátszottuk Lajtha kamaraműveit, tudtuk, hogy ezt hagyjuk a legvégére, mert a szokottnál is szövevényesebbnek tűnt. Ez jó döntésnek bizonyult, mert miközben elkészült a többi kvartett felvétele, ráéreztünk Lajtha zenéjére, így már ez sem tűnt túl nehéz feladatnak. A júliusban megjelenő sorozat befejező, negyedik albumán egy zongoranégyes és egy zongoraötös is szerepel majd Granik Anna közreműködésével, ezáltal Lajtha összes kamaradarabja rögzítve lesz. A januárban megjelent CD különlegessége egyébként az, hogy a legelőször rögzített tizedik kvartett is szerepel rajta, amin még Berentés Zsuzsanna játssza a második hegedűt, a vonósnégyeshez később csatlakozott Berán Gábor helyett. Érdekes egymás után hallani az együttes múltját és jelenét, de úgy gondolom, mindegyik felvétel magas minőséget képvisel.
- Melyik vonósnégyes jelentette a legnagyobb nehézséget?
- Mindegyik műnek megvan a maga problematikája. Mivel mi szigorúan ragaszkodtunk a Lajtha által megadott metronómjelzésekhez, a tizedik kvartett gyorstétele igazi kihívást jelentett. Más tételeknél az ütemek tagolása, azok lehetséges variációi okoztak sok fejtörést, de nagyon jó szellemi torna volt mindezeket kitalálni, megfejteni. Az előadásnál már nem voltunk didaktikusak, így a hallgató maga döntheti el, hogy épp mit hall ki a művekből. Érdekes kísérlet volt, amikor az Óbudai Társaskör egyik nyilvános próbáján beavattuk a közönséget is, megmutattuk, hogy hogyan épül fel a mű, szólamok kihagyásával eljátszottunk a hangzással is. Máshogy hallgatták és sokkal nagyobb élményt jelentett nekik a darab.
- Hogyan ünneplitek a jubileumot?
- Idén januárban megkaptuk a Lajtha László Alapítvány és a Magyar Rádió Lajtha-díját, április végén Németországban, májusban Kínában koncertezünk, szeptemberben Angliában és Írországban játszunk. Nagyon boldog vagyok, hogy Berán Gábor, Gálfi Csaba és Takács Ákos személyében olyan muzsikusokkal dolgozom együtt immáron öt éve, akikben mind emberi, mind muzsikusi minőségükben teljesen megbízom. Sajnos itthon nincs sok hangversenyünk. A klasszikus kamarazene, ez a míves, bensőséges muzsikálás egyre kevésbé versenyképes, és sajnos azt kell mondjam, a nagyvilágban is az, ráadásul a közönség rohamosan öregszik. Vásáry Tamás mesélte nekem, amikor tavaly Kínában turnéztunk és mesterkurzust tartottunk a pekingi konzervatórium meghívására, hogy harminc évvel ezelőtt sokat játszott egy angliai zenekarnál, és amikor nemrég karmesterként visszament hozzájuk, ugyanazok az emberek ültek a közönség soraiban - csak fehér hajjal. Vannak próbálkozások az irányba, hogy a fiatalabbakhoz is szóljunk. A rádióban gyerekkoncerteket szervezünk, az Üljön mellénk akció is a nem profik bevonását hivatott segíteni, a Budafoki Dohnányi Zenekarban pedig matinékoncertekkel várjuk az ifjabb generációt.
A klasszikus zene azonban sosem volt a tömegek zenéje. Vannak, akik azzal próbálkoznak, hogy különböző látványelemekkel, vetítéssel, a szélesebb közönség körében jól ismert emberek bevonásával csalogatják be a közönséget, de ezt a fajta műfaji keveredést mindig is veszélyesnek tartottam. Aki csak ilyen módon hallgat klasszikus zene-féleséget, az soha nem fogja megérteni a zene igazi értékét, mondanivalóját.
Néha nagyon fura élmények érnek: egyik este Beethovent, Brahmst, Haydnt játszom, rengeteg munkám van benne és ötven ember jön el, akiknek persze nagyon tetszett és emlékezetes élményekkel távoznak. Másnap egy mega-giga produkcióban találom magam, túl sok feladat nincs vele és a több ezres közönség állva tapsol. Ezeket morálisan feldolgozni számomra nagyon nehéz.
- Ha ilyen ambivalens a helyzet, akkor nem merült fel benned, hogy kividd a családod és külföldön csinálj karriert?
- Én itt születtem és itt szeretnék dolgozni. Ha annak az ötven embernek szerzek örömet a játékommal, akkor nekik játszom, amikor csak tehetem. Ez a fajta kitartás a kvartettben is benne van, és ezt nagyon becsülöm bennük: ugyanúgy készülünk a legkisebb vidéki városkában tartott hangversenyre, mint egy fővárosi vagy épp külföldön rendezett, nagyobb koncertre. Majdnem minden nap próbálunk, este, a zenekari munka után - ez szent dolog, ami komoly erkölcsi és morális tartást ad.
- Az életed másik részét a nagyzenekari játék tölti ki. Új feladatként az MR Szimfonikusok koncertmestere is vagy. Hogyan kerültél hozzájuk?
- Mindig is az volt az álmom, hogy egyszer ebben a zenekarban fogok játszani. Ez a pályám indulásakor fogalmazódott meg bennem, amikor a bayreuth-i Pacem in Terris Nemzetközi Hegedűversen megnyerése után a Magyar Rádió és Televízió Ifjúsági Zenekarának koncertmestere lettem. Most jött el az idő, hogy próbajátékot játsszam, ami szerencsére jól sikerült, így jelenleg két zenekar hangversenymestere is lehetek.
- Mi vonz a koncertmesterségben? Lehetnél szólista is, hiszen minden adottságod megvan hozzá, továbbá már számos nemzetközi versenyen bizonyítottál.
- Rózsa Páltól és Eric Funktól, egy amerikai kortárs zeneszerzőtől kaptam versenymű-ajánlást, amely darabokon e hetekben is dolgozom, tehát a szólista pálya sem került le az étlapról. Mindenevő vagyok, így nagy örömet jelent számomra a zenekari játék és nemcsak a koncertmesteri székben, hanem szekund szólamvezetőként vagy a tutti leghátsó pultjában is. Élmény részt venni egy Cesar Franck szimfóniában vagy a Máté-passióban, Bartók Concertójában. Azt egy szólista soha nem tapasztalja meg, hogy milyen katartikus érzés benne ülni egy ilyen hatalmas, élő, zenélő szervezetben.
Azonban az utóbbi húsz évben mindig is hiányoltam a magyar zenei életből azt, hogy a fiatal és tradícióval már rendelkező zenekarok között nincs átfedés, nincs átjárás, pedig az utóbbiban ülnek azok, akiktől az új generációnak meg kellene tanulnia a szakmát. A bécsieknél vagy a berlinieknél mindkét pólus jelen van: az idősebbek tanítgatják a frissen bekerülteket, próbálják átörökíteni a zenekarra jellemző hangzást, és azt az életvitelt, amit az adott együttes képvisel. A tradíció átadását, a hagyományok őrzését nagyon fontosnak tartom. Én hiszek abban, hogy mindenki, aki a munkájával elősegíti a működést, az hozzátesz valamit a folyamathoz. Csak így lehet a lángot nemcsak meggyújtani, hanem őrizni is.
- Koncertmesterként mi a legfőbb feladatod?
- A karmester instrukcióit kell lefordítanom a zenekar nyelvére, továbbá árnyalnom kell a kommunikációt. Mindkét szimfonikus együttesben sok a vendégkarmester, a különböző habitusú művész, akikkel mind meg kell találnunk a közös hangot.
- A kvartett vezetése merőben más hozzáállást kíván.
- Én nem azok közé a prímáriusok közé tartozom, akik mindenképp ragaszkodnak az utolsó szó jogához. Sokszor persze szilárd elképzelésem van a darabról, de elfogadom a többiek véleményét, mert tudom, hogy mindenki a közös ügyet szolgálja. A Lajtha-kvartettekre ez fokozottan érvényes, mert előfordulnak olyan állások, olyan bonyolult hangzás- és ritmusképletek, amiket képtelenség áthallani. Ilyenkor sokat segít Ákos vagy Csaba véleménye, Gábor népzenei jártassága pedig szintén nagy kincsnek bizonyul, főleg a ritmusok ízesebbé tételében. Persze ennyi feladat között sem feledkezem el a tanításról. Tavaly két mesterkurzust is tartottam az Egyesült Államokban, idén októberben pedig Pekingbe hívtak vissza.
- Mit tapasztaltál, külföldön is szűkül a komolyzene iránt érdeklődők köre?
- A keleti országok közül Kínában, Tajvanban, Szingapúrban még virágzik a "komolyzene-ipar", de egy idő után ott is be fog következni a visszaesés. Véleményem szerint a klasszikus zenét hallgatók köre vissza fog esni arra a szintre, ahol pár száz évvel ezelőtt volt. Ez a műfaj akkor sem tudott több ezres tömegeket mozgatni. Ez egy vágyálom, aminek nincs valóságalapja. Az internetes és televíziós közvetítések, speciális zenecsatornák, a technika nyújtotta lehetőségek nagyon hasznosak, jó rálátást adnak, pártolom ezeket, de nem pótolják az élő közeget. Ha valóban komoly zenét szeretnénk hallgatni, akkor el kell menni egy koncertre, egy valódi eseményre, ahol igazi befogadókká válhatunk. Sajnos egyre inkább érzem úgy a színpadon és a nézőtéren ülve is, hogy az emberek csak eljönnek, tapsolnak, de nem képesek megnyitni magukat a zene előtt.
- Ez talán a felgyorsult életnek is köszönhető.
- Egy darabig lehet tovább srófolni a dolgokat, de egy idő után mindenképp eljön a nyugvópont, ami biztosan nem a még több hallgató irányába fog hatni. Japánban, amikor 3-4 ezres koncerttermekben játszottam, annak ellenére, hogy érdeklődve, értő füllel hallgattak, az volt az érzésem, hogy ez így túl sok.
- Magyarországon a muzsikusok problémáihoz a túlképzés is hozzájárul.
- Nagyon nagy hiánynak érzem azt, hogy a magasabb szintű zenei intézményekben sem ismertetik meg a leendő muzsikusokat azzal, hogy mi vár rájuk a diplomaszerzés után. Nagyon kevés a zenészek menedzselésével foglalkozó szakember és korlátozott az álláslehetőségek száma is mind a szimfonikus zenekaroknál, mind a zenei intézményeknél. Éves szinten mintegy negyven hegedűs végez a különböző felsőfokú oktatási intézményekben. Dénes László tanár úr, akinek rengeteget köszönhetek, hiszen a kezdetektől a diplomámig tanított, számos nagyszerű tanítvány útját egyengette, még vele együtt gondolkodva sem jutottunk el annak a kérdésnek a megoldásáig, hogy a tanárnak meddig terjed a felelőssége és kötelessége abban, hogy felkészítse a növendékeket a diploma utáni életre, az estleges átképzéssel járó traumákra. Ezzel a problematikával nem tudunk szembe nézni, pedig nem visz jó irányba, hogy csak profikat képzünk, és nem pedig zenét szeretőket nevelünk. Talán a zeneiskolai tanulmányok végén kellene határozottan különválasztani azokat, akik a pályára valók és azokat, akik koncertlátogatók lesznek. A zeneszerető közönség nélkül ugyanis nincs jövője az igényes komoly zenének.
