Váradi Zita: "Ha valaki jó, akkor a legkisebb szerepben is az"

Zene

- Az Operaház idei évadának egyik bemutatójában sem láthatunk. Így alakult, vagy esetleg tudatos döntés volt, hogy idén nem vállalsz új szerepet?

- Így alakult. Ez persze attól is függ, hogy egy darabban van-e az én hangomhoz illő szerep. Én egyébként nem ragaszkodom ahhoz feltétlenül, hogy minden évben szerepeljek új előadásban. Az Operában pedig már játszott darabokba is menet közben állunk be, tehát annak, aki éppen beáll, olyan ez, mint egy bemutató.

- Legközelebb a Kovalik Balázs rendezte Fidelióban állsz színpadra. Te is úgy vagy vele, hogy mindig az aktuális előadás a kedvenced, vagy van olyan, amit időről időre különösen vársz?

- Természetesen vannak kedvenceim. Ha mindenképp mondanom kellene ilyeneket, akkor a Figaro házassága az egyik, de a Don Pasqualét és a Bohéméletet is nagyon szeretem. Ezekből mind lesz, és van, amelyikből már volt is előadásom az idén. De ugyanúgy szeretem például a Fideliót, a Carment és A denevért, csak az először említett három opera karaktereit egy fokkal közelebb érzem magamhoz. Azon a szerepen, ami eltalálja az ember karakterét, típusát, gondolatait, nem kell sokat gondolkodni, magától megformálódik.

- A pályád elején, a Csokonai Színház Cos? fan tutte című előadása kapcsán írta valaki, hogy állandó frissesség jellemző a színpadi jelenlétedre. Ez a kezdeti lelkesedésednek tudható be, vagy mostanáig igyekeztél ezt megőrizni?

- Nem hiszem, hogy ez csak a pályakezdés velejárója, szerintem az ember addig menjen a színpadra, amíg ezt a frissességet képes magából kihozni, amíg fel tudja magát hozni arra a szintre, ahol ez a frissesség megvan benne. Ez nem kis munka, de enélkül nem szabadna csinálni. Szerintem ez pályaalkalmassági kérdés.

- A Művészetek Palotájában tavaly bemutatott Figaro házassága után többen szuperlatívuszokban nyilatkoztak rólad. Volt, aki azt írta, számára ezen az előadáson derült ki, hogy világszínvonalon énekelsz, csak éppen az Operaház olyan rendezésekben és szereposztásokban szerepeltet, hogy ez lehetőleg ne derüljön ki. Hogy érzed, kapsz elég lehetőséget?

- Nem tudom, hogy ez az illető milyen előadásokat látott, én nem hinném, hogy valakit el lehetne dugni - akkor sem, ha történetesen egy nagyon kis szerepet játszik. Ha valaki jó, akkor a legkisebb szerepben is az, ha pedig nem, akkor a nagyban sem sok eséllyel lesz jobb. Nem érzem úgy, hogy el lettem volna hanyagolva, bár volt egy-két olyan évad, amikor többet is bírtam volna, örültem volna egy-két új szerepnek, de általában az előadásaim közötti koncertjeim, vendégszerepléseim eléggé lefoglaltak. Egyszer a Tannhäuserben énekeltem egy valóban kicsi szerepet, ami nem volt könnyű, csak rövid. Erről is jelent meg egyszer egy olyan kritika, hogy ha a szereplők közt verseny lett volna, akkor én nyertem volna, pedig összesen körülbelül három percet tartózkodtam a színpadon. A kis szerep azért nagyon nehéz egyébként, mert itt nem lehet rontani (bár nagyban sem nagyon illik, de előfordulhat bárkivel): pár perc alatt kell megmutatni, hogy az ember mire képes. Ha valaki egy nagy szerepben ront el valamit, az előadás végéig még rengeteg lehetősége van javítani, elfeledtetni a nézőkkel a kevésbé sikerült mozzanatot.

- A Figaro házasságát te is annyira szeretted, mint a közönség?

- Igen. Ez egy nagyon szerencsés csillagzat alatt született produkció volt, annak ellenére, hogy nem könnyű megfogni azt a fajta előadást, amely nem koncert, de nem is egy hagyományos értelemben vett kosztümös előadás - félig ez, félig az. Nagyon nehéz megtalálni, hogy mitől lesz jó az arány, mitől lesz pont annyi, amennyinek lennie kell: nem nagyon színpadias, mert mégiscsak koncert, de nem is nagyon kevés, mert mégiscsak játszani kell valamit. Ezeket a félig szcenírozott előadásokat tartom a legnehezebb feladatoknak.

- Melyik szerepedre emlékszel vissza legszívesebben az elmúlt 15 évből?

- Rengeteg ilyen van. A Figaro házassága mellett nagyon emlékezetes számomra például a 2007-ben bemutatott Karnyóné, amiben Karnyóné szellemi fogyatékos fiát, Samukát játszottam. Az előadást Ascher Tamás rendezte, és eleinte ellenkeztem, mert azt mondta, hogy nagyon el leszek maszkírozva, egészen a felismerhetetlenségig és rendkívül csúnyára, én pedig ezt egy ideig nem tudtam megérteni. Volt, hogy direkt piros körmökkel és rúzzsal mentem próbára, így álltam ki az elcsúnyításom ellen. Gondoltam, csak észreveszi a kedves rendezőnk, hogy egy ilyen nőt, mint én, kár annyira elcsúfítani, talán finomabb eszközökkel is lehetne élni, ha már fiúsítani kell mindenképp. (nevet) Aztán egy ponton megadtam magam: na jó, nézzük meg, hogy mit akar ebből kihozni, lehet, hogy nem is lesz olyan rossz. Végül annyira elmaszkíroztak, hogy a kollégáim nem ismertek meg a büfében, csak a hangomról. Ebben a szerepben teljesen szabadjára engedtem magam és a rendezővel közös munka eredményeként olyanokat műveltem, hogy emlékszem, a kollégák ott álltak két oldalon, várták a jeleneteimet és nem hitték el, hogy ilyesmiket meg merek színpadon csinálni. És persze nevettek. Ez a szerep is közrejátszott abban, hogy nagyon szeretek őrültet, bolondot alakítani és eljátszani a megbolondulás folyamatát. A zenekar egyébként ezután évekig Samukának szólított. (nevet) Így díjazták az alakításomat. A külföldi produkciók között pedig volt egy egészen tüneményes Don Pasquale Bregenzben. Modern volt, de nem nagyon, egyszerű vonalvezetéssel, nagyon jó szereposztással. Ez a Don Pasquale azóta is etalon számomra.

- A Zeneakadémián tanári diplomát is szereztél. Jelenleg tanítasz?

- Igen, most is épp tanításból jövök, otthonról. Van néhány ember, aki úgy gondolta, hogy hozzám akar járni, és rajtuk ki is élem most az ilyen jellegű ambícióimat. Most még nem akarnám ezt teljes időmben csinálni, a színpad még egy ideig biztos pótolhatatlan lesz számomra. Egyébként szívesen tanítok, mert rengeteg dologra ott jön rá az ember, ha szavakba kell öntenie, érthetően meg kell fogalmaznia azt, amit azelőtt sosem. Ez egy nagyon fogós feladat.

- Mi foglalkoztat, amikor nem épp színpadon állsz és nem a fiatalokat okítod?

- Nemrég kezdtem el a doktori képzést a Zeneakadémián, most az a nagy feladat, hogy le kell doktorálnom. Mivel ez nem gyakorlati, sokkal inkább elméleti dolog, ahhoz próbálok fogódzókat keresni, gyakorlati emberként, gyakorló énekesként hogyan tudnék egy kicsit átmenni az elméleti síkra, és ilyen formában is megmutatni magamat.

- Mi a doktori témád?

- A vígopera női szerepei, különös tekintettel Donizetti műveire, ezen belül is a Don Pasqualéra. Hogy egy adott figura honnan jött, hova tart: miért van ott, mi a feladata, mit akar elérni a szerző az ő megformálásával.