Odakint meglepődöm: az éjszakai és a délutáni eső ellenére nincs akkora sár, mint gondoltam. Sőt, vannak kifejezetten száraz részek is! Ez persze nem azt jelenti, hogy a legjobb cipőmben kimennék... (Egyesek ezt a problémát cipőnélküliségre cserélik, végül is, lábat bármikor lehet mosni.) Egyedül a Nagyszínpad mellett süllyednék bokáig, ha tovább mennék. Nem megyek. Inkább a Világzenei felé veszem az irányt, ahol a new york-i Paradox Trió kezd hamarosan. A színpad előtt az előző zenekar, a Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertjének nyomai, leginkább söröspoharak és csikkek. Néhány fekvő, vagy még táncoló ember. A Paradox Triónak tulajdonképpen négy tagja van, de megalakulásuk óta a trió nevet viselik, valamiért ezt találta ki a zenekar alapítója, a Klezmaticsból ismert szaxofonos Matt Darrieu. A konferanszié szerint egyedülállóak, a világon csak ők játszanak new york-i klezmerbe oltott jazzes balkáni zenét. Amikor elindul a koncert, ezzel a mondattal inkább vitatkoznék, mint egyetértenék. Talán a hangszerelés különös ebben a műfajban: nincs hegedű (klezmeréknél többnyire van), és nincs rezes (balkánéknál szintén előfordul). Egy dob, gitár, cselló, szaxofon-klarinét felállású zenekar játszik jazzt, kelet- és dél-európai ritmusokra és akkordokra építve. Nem rossz, nem rossz, de nem is elég jó ahhoz, hogy végig maradjak. (Aki most feljajdult és a fejéhez kapott, attól elnézést kérek...)
A sziget elején a mi jó kis Fidelio Sátrunkban az Octopuson a Fugato Zenekar készül a nagy megmérettetésre. Vajon a Fringe Fesztivál szakmai zsűrije után a Sziget közönsége is odáig lesz értük? A progresszív jazz-rockba oltott szimfonikus szerzemények elnyerik a közönség tetszését, a Jethro Tull számoknak és a saját műveknek különösen nagy sikere van. Az elektronikus zene jól egészíti ki az élő hangszereket, a három hegedűt például vonós-szőnyeg dúsítja fel, de a basszusgitár is kap egy kis támogatást. Némelyik számnál kicsit hosszúnak és öncélúnak tűnik az elektronikus betét, szívesebben hallgatnám a kettőt együtt, de ez nem von le semmit a produkció értékéből és a zenekar azon "missziójából", hogy az elektronikus zene kedvelőihez közelebb hozzák a valódi hangszereket.
A Jazz Színpadon ma Vocal Day van, Tisza Beára érek oda, és Berki Tamásig maradok. (Közben elkezdett csöpörögni az eső, gyorsan behúzódtam egy közeli borsátorba, hogy az átállás alatt legurítsak egy száraz fehér hosszúlépést. Ennyit megérdemlek.) Mindkét koncert fantasztikus volt, a magyar jazzisták krémje állt egyszerre a színpadon. Tisza Bea hangja fölött nem tudok napirendre térni, Nagy János zongoraimprovizációi megfejthetetlenek. Berki Tamás pedig akkora energiát lökött le a színpadról, hogy ha a Fesztivál alatt rákötnénk egy generátorra, megoldaná az időnként előforduló áramszüneteket.
Hazafelé éreztem csak meg, hogy szombat van, fél egy tájban jelentős embertömeg indult a kijárat felé. A Sziget-buszt választottam a hév helyett, ami, ha köhögve is, de húsz perc alatt beszállított a városba. Holnap hosszú nap lesz, korán megyek, megpróbálom beváltani az összegyűjtött Túró Rudi csomagolásokat valami pöttyösre.
