Bár számos hangszer marad kiállítva egy másik szekció részeként - köztük az I. Erzsébet tulajdonában lévő velencei virginálok, amelyek most a középkori és a reneszánsz kiállítás darabjai közt láthatók - a legtöbb instrumentum raktárba vagy más múzeumba kerül.
Ellentétben Brüsszellel, Párizzsal és New Yorkkal, ahol a nemzeti hangszerkollekció egy helyen látható, Londonban több kisebb gyűjtemény is kiállít hangszereket. A V&A előnye abban állt, hogy központi helye és a gyűjtemény nagysága miatt egyszerre vonzotta az átlagos, a zene iránt kevéssé érdeklődő látogatókat és a specialistákat.
A gyűjtemény ékszerei egy londoni lap tudósítása szerint a művészetek iránt rendkívüli érdeklődést mutató szűz királynő egyetlen megmaradt billentyűs hangszere, továbbá egy elefántcsont oboa, egy teknőspáncél felvevő, amely Gioacchino Rossinié volt és Edward Burne-Jones két zongorája, amelyet a pre-raffaelita festő maga díszített.
A gyűjtemény legnagyobb előnye a vizuális megjelenítés, mivel a V&A alapítása óta elsősorban a dekoratív művészetek múzeumaként ismert, és a hangszerkollekciót is ennek megfelelően inkább az esztétikai szempontok, mint a történetiség elvei mentén fejlesztették. A legtöbb múzeumlátogató a látványt keresi, ezért a gyűjtemény évek óta egy egyedülálló szabályt követ: a szemnek való tetszés az első, ami aztán kinyit egy képzeletbeli ajtót a régi korok zenei világára.
Jó hír azonban, hogy a gyűjtemény egy része a jelenleg is kiváló kollekciót birtokló dél-londoni Horniman Múzeumba kerül. Ám valószínű, hogy a Forest Hill városrészben található intézményt nemzeti státusza és elbűvölő környezete ellenére a Londonba látogató turisták számára ismeretlen marad.
