A 2000-es évek közepén a mainstream zenét is részlegesen meghódította a 60-as évek újraértelmezési hulláma. Nyilvánvalóan a popzenében kevésbé a nyers gitárokat vették elő, mint a szépen úszó vonósokat és a szívbemarkoló, de mégis táncolható soul zenét. Először Amy Winehouse vitte sikerre a műfajt keserédes slágereivel és korhű megjelenésével. Majd őt az a Duffy követte, aki óriási sikerei ellenére sem tudott még kilépni riválisa mamut méretű árnyékából. Új, Endlessly című lemezével most kísérletet tett erre, ami még úgy sem lesz könnyű, hogy Amy valószínűleg jelen pillanatban is inkább az ivással, drogozással és cigizéssel foglalkozik, mint állítólagosan 2011-ben megjelenő harmadik lemezével. A lázadó életvitel jó számokkal párosítva mindig is jobban érdekelte az embereket, mint az átlagos életvitel legalább olyan jó számokkal párosítva. Ezen persze Duffynak nem szabad felháborodnia, hiszen kitartó slágergyártással azért tovább lehet eljutni, mint Jim Morrison női alteregójaként.
Az egyetlen probléma, hogy Duffy erre nem biztos, hogy képes lesz, mivel második lemeze kicsit olyan lett, mint a borítóról révedező kislányos pofija; bájos, szép, szimpatikus, de alapvetően unalmas. Ez az első szám meghallgatása után még eszembe se jutott, hiszen a My Boy messze a legjobb és legizgalmasabb szám az albumon. Kifejezetten üdítően hat, hogy nem egy 60-as évek sémáit átültető dallal indul Duffy második albuma. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy az album egy 70-es évek sémáit átültető dallal indul. Ez viszont egyáltalán nem zavaró. Jól együtt él az ABBA és Kylie Minogue világából táplálkozó zenei világ Duffy rekedtes hangjával. A dicséretes felütés után úgy tűnt, hogy nagyon jó ötlet volt összeereszteni az ifjú énekesnőt a slágergyártás egyik nagy veteránjával, Albert Hammonddal, aki olyan híres dalokat írt eddig, mint az Air That I Breathe, vagy a When I Need You.
Az együttműködés tehát ígéretesnek indult, de a második szám meghallgatása után sajnos alábbhagy a lelkesedés. A Too Hurt To Dance azt a Duffyt mutatja, akit már eddig ismerhettünk, csak sajnos egy kissé szürkébb árnyalatban. A szám hallgatása közben kicsit az lehet az érzése az embernek, hogy itt most valaki gúnyt akar űzni a 60-as évek balladáiból. Persze ezt is lehet jól csinálni, de ez nem az. Fricskának unalmas, újraértelmezésnek pedig sajnos szintúgy. Ebben a dalban még annak is idegesítő lehet Duffy jellegzetes, kicsit öregasszonyos, lassú tremolója, akinek egyébként az legtöbbször tetszik. Ugyanezek a kifogások mondhatóak el a Don't Forsake Me, vagy a Breath Away című számokról. Talán a legjobban sikerült ballada még a lemez címadó dala, az Endlessly lenne, ha nem csúfítanának bele olyan ötletekkel, mint a szám elején elinduló lemezsercegés. Ilyennel és olyan hangulatteremtőnek szánt eszközökkel élni, mint a tengerzúgás, vagy filmekből kiollózott párbeszédek, manapság több, mint fárasztó.
Duffynak sokkal jobban állnak a kevésbé komolykodó és pörgős számok, mint a Lovestruck, vagy a lemez talán legfrissebb és leghumorosabb dala, a Girl. Ez utóbbi egyébként arra is példa, hogy a 60-as évekhez lehet újítóan is nyúlni, úgy, hogy a végeredmény egy jó és ráadásul eredeti szám legyen.
Az első kislemezes, Well Well Well című dal szerencsére szintén táncolható és slágeres. Ezt elősegíti egyébként a Roots együttes ritmusszekciója is, amelyik elvileg a rivális Amy Winehouse több dalán is közreműködik majd.
Nem rossz lemez az Endlessly, de ha Amy Winehouse nem rontja el teljesen harmadik, visszatérő albumát, akkor ez nem lesz elég ahhoz, hogy Duffy kiléphessen abból a már említett mamut méretű árnyékból.
