Talán kevesen hinnék, de Finnországban, s különösen az északi területeken (!) a tangónak hihetetlen kultusza van a harmincas évek vége óta, olyannyira, hogy valamirevaló tánczenekar ki sem állhat a pódiumra anélkül, hogy műsorára ne tűzné a műfaj néhány örökzöldjét.
Az első nagy korszak - három évvel a legendás argentin tangókirály, Carlos Gardel halála után - 1938-ban vette kezdetét Olavi Virta feltűnésével, aztán a hatvanas években jött el a stílus reneszánsza, mikor is az ország egyik fele a Beatles, másik része pedig a tangó lázában égett.
A slamposabb beatbandákhoz képest a konzervatív eleganciát képviselő tangózenekarok mintegy 2000, külön erre szakosodott helyszínen játszhattak a fénykorban, s ha ma már nem is ekkora az érdeklődés, az 1985 óta évente megrendezésre kerülő tangófesztiválok még mindig hihetetlen népszerűségnek örvendenek.
Az immáron 46 esztendeje pályán lévő Eino Grön egyaránt otthonosan mozog a műfaj argentin és finn vonulatában (előbbit a társadalmi problémákra reflektáló szövegvilág, és a pattogós ritmus, utóbbit a moll hangnem, valamint a szerelem hiányával foglalkozó versek jellemzik főként), de négytagú zenekarának műsorában big band és szving örökzöldek is megtalálhatóak.
A világ minden táján, Katmandutól Sydneyig, sőt, Buenos Airesig rendkívül népszerű, hatalmas munkabírású művész az elmúlt években a téli időszakot rendszerint Floridában tölti, a kevésbé zord napokon azonban gyakorta rándul át hazájába, ahol a köztársasági elnök 2001-ben a Pro Finlandia-díjjal tüntette ki őt.
