Nem véletlenül írtuk ám, hogy a Rolling Stones gitárosa, Keith Richards saját életével kapcsolatban is ötlethiányban szenved, hiszen a saját apja hamvainak felszívásával viccelődő, áprilisban a Fidzsi-szigetek egyik pálmafájáról lezuhanó zenész már a '80-as években tudta, hogy megörökíti kalandos mindennapjait. Anno az 1,6 millió dolláros előleget is felvette, csak azzal nem számolt, hogy emlékei, legalábbis amit össze tudott belőlük gereblyézni, nem tesznek ki könyvnyi terjedelmet (és akkor itt most nem is lexikon méretekről beszélünk). Mivel Richards egy fair úriember, lemondott az összegről, amit viszont hamarosan kamatos kamattal kap vissza.
Történt ugyanis, hogy Richards casus belliként újra önéletrajz írásra adta a fejét és ez annyira beindította a különböző neves kiadók fantáziáját, hogy szinte azonnal licitháborúba kezdtek. A versenyben két nagy maradt meg: a HarperCollins és a Little, Brown. Az élettörténetét igazából arcán viselő Richards több mint kellemes helyzetben van: eldöntheti, hogy könyvének kiadási jogaiért ki fizessen neki rengeteg sok pénzt. A licit állítólag már átlépte a 7,3 millió dollárt (vö: Bill Clinton írásával, amiért az exelnök 10-12 millió dollár között kapott) és ebben még nincs benne a fordítási jog eladása.
Vajon ekkora összegért mit tud olyan nyújtani a (többek szerint a drogok miatt emlékei nagy részétől megfosztott) zenész, amiről még a tengernyi Stones szakirodalomban sem olvashatunk? Persze a kérdés teoretikus, de már csak azért is jogos lehet, mert ezekben a művekben (a cikk szerzője anno néhányat maga is átnyálazott) elég sok oldalt szentelnek a botrányhősnek, aki a Guardian szerint Eric Clapton 5 millió dolláros teljesítményét (október 9-én jön ki a "Slowhand" írása) akarta felülmúlni, de egyébként mindegy neki, hogy mennyiért megy el a könyve.
Mark Beaumont, az NME tollforgatója mindenesetre előre bizalmat szavaz a munkának és már most "a valaha napvilágot látott legvadabb rockkönyv"-ről beszél (hiszen ha valaki, akkor Richards valóban a rockandroll-életforma királyának tekinthető - írja), miként Mick Taylor is majd kicsattan a lelkesedéstől. A Guitarist magazin főszerkesztője óriási sikert prognosztizál, amit Richards "kulturális ikon" státuszával magyaráz, valamint azzal a csodával, hogy a gitáros még mindig életben van.
A sikerre mi is rátennénk egy szép kis összeget, már csak azért is, mert az írással nem Richards-nak egyedül kellett bíbelődnie, hanem besegített a Rolling Stones nagy barátja, James Fox és a banda menedzsere, Jane Rose. Így lehetséges, hogy a két bekezdéssel feljebb feltett kérdésünkre máris megvan a válasz: ezek az emberek garantálják az eddig még el nem mesélt sztorikat, vagy ha mégse, akkor se keseregjünk, hiszen a gitárostól senki sem dokumentarista hűséget vár, hanem a rockandroll feeling betűbe szedését.
