Manoya, Manoya, kinek a manója?

Ezt a kérdést már magamnak is sokszor feltettem. Azt mondják, az ember akkor szokott szólólemezt kiadni, ha a saját zenekarában már nem tudja vagy nem akarja saját elképzeléseit teljes mértékben kibontakoztatni. Az egyszerű válasz az, hogy ha már ilyen sokféle zenei motiváció működik bennem, akkor kicsit elválasszam egyiket a másiktól. A Manoya lemez dalai 90 százalékban az én alapötleteimet tartalmazzák, amelyeket régóta formálgattam. A bonyolultabb verzió szerint azért választottam művésznevet, mert ha valaki meghallgat egy dalt, annak nem feltétlenül velem, Hodosi Enikővel, hanem magával a dallal, annak hangulatával, üzenetével kellene azonosulnia. Volt bennem egyfajta óvatosság is ezzel kapcsolatban: szeretnék mindenfajta személyi kultuszt vagy magánéleti kitárulkozást elkerülni, és csak arra koncentrálni művészként, amire a művészet hivatott: közvetíteni érzéseket, tapasztalatokat, sok-sok jó és hasznos dolgot!

 

Mindig is igyekeztem különböző kultúrák értékeiből meríteni, és a vallásokra is úgy tekintek, hogy azok gyökerét, alapüzenetét és céljait vizsgálgatom. Azt látom, hogy a sok, felszínen lévő sallang ellenére a különböző eszmék egy és ugyanazon irányba mutatnak: az emberi lét értelmével foglalkoznak, és annak jobbá tételére próbálnak eszközöket adni a kezünkbe. Úgy gondolom, hogy mindenki ugyanarra a hegyre tart, csak más utakon jut el oda. Azokat a tanácsokat, üzeneteket tartom be a keleti filozófiákból is, amelyek egy józan életvezetéshez hozzájárulnak. Furcsa módon a lét valóban ?elviselhetetlenül könnyű?, mégis sokszor túlbonyolítjuk. Ami igazán érdekes még számomra, az az, hogy ha még nem hallottál sem Krisnáról, sem Buddháról, sem Jézusról, sem Zarathustráról, de például ha Indiában vagy Nepálban beleszagolsz a levegőbe, akkor könnyen elragad valami ősi misztikus erő, ami kézzel foghatóan jelen van az ott élő emberek kultúrájában. Ugyanez igaz az ősi hagyományaikat ápoló amerikai-indiánokra. Két törzsből ismerek személyesen sámán-embereket ? tőlük csak tanulni lehet. Elbűvölő, ahogy az élet értékeire tekintenek. Ők ? az indiai tanítók és az indián sámánok is ? azt mondják, hogy a magyarok, ?a mag népe? is ugyanazt az erőt hordozzák, mint ők. Sokszor emlegetik a szellemi rokonságot. Én azt mondanám, hogy mind a keleti, mind a nyugati világ hatott rám, mindegyik más-más téren és más korszakban talált rám. Egyszerűen nyitott vagyok az efféle tudásra, és így gyakran meg is találnak különös helyzetek, furcsa emberek.

 

 

Engem ez nagyon régóta érdekel. Amit érdemes tudni, hogy a hanggyógyászatnak is vannak különböző hagyományai, van a kínai, a tibeti és az indiai. Ezek között van összefüggés, de azért mindegyik egy kicsit más. Az egyik a légzésre helyezi a hangsúlyt, míg a másik inkább kiejtett vagy belül mormolt hangzókat rezget. A harmadik, a kínai fontosnak tartja, hogy a gyakorlatok közben mosolyogjunk rá a szervünkre és tudatosítsuk vele, hogy értékeljük, amit tesz értünk, és mi szeretettel odafigyelünk és mosolygunk rá. A legfontosabb az, hogy mind a szeretet erejét használja, mert ennek segítségével tudod meggyógyítani például a vesédet vagy a májadat. Lehet, hogy viccesen hangzik, de úgy kell tenned, mintha barátságot kötnél egy-egy szerveddel. A másik vetülete a külső rezgések szerepe, amikor hangtálakat vagy például gongokat használnak a gyógyításhoz. Ezek segítenek abban, hogy az emberek a rájuk rakódott ? hogy is fogalmazzak ?, asztrális szennytől megtisztuljanak. A lemezen használtam az ezekről szerzett tudást, de persze nem akartam túlzásba esni. A dalok úgy születtek, hogy csak annyit alkalmaztunk a hanggyógyászatból, ami megfért bennük. Néha kicsit nehéz volt összeegyeztetni a kettőt, hiszen a popzene és a mantrázós hanggyógyászat egymástól két eltérő műfaj, mégis, néhány dalban fontos színfoltokként szerepelnek a mantrázások és az om-ozások. A mantrák erejéről pedig nem hiszem, hogy be kell számolnom, hiszen aki használja, tudja, hogy többek között azonnal leállítják, kiiktatják azokat a csapongó gondolatokat, amelyek az ember idegrendszerét kimerítik. Szóval a hanggyógyászatot nem merítettem ki ezzel a lemezzel, de tervezem, hogy élő kurzusok formájában tartok majd lazító-gyógyító zeneórákat.

 

Igen, sokan megjegyezték, hogy nem lehet meghatározni a lemez műfaját. Az oké, hogy popzene, de mégis azt mondták: annyira sokszínű, hogy még nem is hallottak ilyet. Talán azért van ez így, mert ez a két, egymástól eltérő világ találkozik benne és bennem. A szövegek is sokszor változtak, volt, amit 5 évvel ezelőtt írtam, és csak most vettem elő. Nem mondom azt, hogy tanító indíttatással születnek a dalok, de az ember egy idő után tudatosan is beépíti a dalaiba azokat az üzeneteket, amelyeket fontosnak gondol, amivel belső párbeszédet indíthat el a hallgatóval, a közönséggel. Tudom, hogy mindig van, akinek épp arra a bizonyos mondatra, gondolatra van szüksége ahhoz, hogy kimozdítsa őt egy megrekedt helyzetből. Biztosan magamból indulok ki. Nekem mindig sokat jelentett egy-egy dal, amelynek először a dallama ragadott magával, majd kiderült: szövege még inkább érdemes arra, hogy odafigyeljek rá. Én is szeretnék bátorítani, vigasztalni, átölelni a szövegeimmel.

 

Igazából mindkettő. Társproducerként szoktam megjelölni, de néhány számban társszerző is lett, hiszen együtt hangszereltük a dalokat. Nyilván nem akarom felmagasztalni a dalaimat és saját magamat sem, de a dalaim nélkül nem lenne Manoya album, Tibi nélkül pedig biztosan másmilyen lenne. Én azonban elégedett vagyok ezzel az eleggyel, amit mi ketten összeraktunk. Nem véletlenül készítettünk már korábban is közös dalokat az Occam albumra is. Nagyon sok dalomat úgy tártam Tibi elé, hogy azok kész szerkezetűek, dallamívűek voltak, tudtam, hogy milyen hangszerelést, hangszereket szeretnék alá. De ilyenkor is jó, ha van egy objektív ?külső fül?. Néha nem értettünk egyet, de egy kis csatározás után mindig megszületett a kompromisszum. Közben persze tréfásan egy-egy másik producerrel és énekesnővel fenyegettük egymást!

 

Abszolút beavató, felavató koncert volt. Nagyon meglepődtem a teltházon, és még magamat is megdicsértem, mert most debütáltam díszlettervezőként is. A színpadot kivetettem, hogy közelebb legyenek az emberek, és a zenekar egy szobabelsőben játszott függönyök és gyertyák között. Akinek épp nem volt dolga, az a háttérben sakkozott egy állólápma mellett. Azért vigyáztunk rá, hogy elkövessünk néhány technikai hibát, sőt újrakezdtünk két számot is, de ezek engem kifejezetten szórakoztattak. Nagyon büszke vagyok a zenésztársaimra, és azokra is, akik a látványban, hangtechnikában segítettek. Én tudom, hogy mennyi idő (és ezt években mérném!) kellene normális esetben ahhoz, hogy majdnem tökéletesen összeálljon egy zenekar és egy kisegítő stáb, és megérjenek a dalok is. Ehelyett nekünk másfél hónapunk volt mindenre! Én is úgy tettem az előkészületek alatt, mintha száz kezem volna, de kiderült, hogy csak kettő van! Mire a színpadra kerültünk, már izgulni sem maradt erőm, így minden sejtem automatikusan átállt a ?lesz, ami lesz? boldog-közömbös, kellemesen nyugodott frekvenciára. Úgy hallottam, láttam és éreztem, hogy aki ott volt Manoya szobájában, az tényleg kikapcsolódott, és másfél óráig ő is otthon volt.

 

(Készítette:Milojev Zsanett)

(Fotó: http://www.facebook.com/manoyamusic)